Füzes Miklós: Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon 1945-1985 (Pécs, 1990)

III. Elmélet, politika, szabályozás és a gyakorlati megvalósítás

kát a minisztérium már más légkörben végezhette. Az irányítást és a gyakorlati végrehajtást a népi demokratikus elemek túlsúlya jelentette. A szülői értekezleteken hozott határozatokat az iskolaigazgatók, a területi és a központi oktatásigazgatási szervek mindenkor figyelembe vették. A szülők spontán kezdeményezésére azonban ritkán került sor. A minisztérium minden fejlesztési javaslatot elfogadott, még tájékoztató jellegű megkeresésre is kiadta nemegyszer a működési engedélyt. Érvényesült a nemzetiségi szövetségek kezdeményezése is, kéréseiket a megyei szervek megvizsgálták és nagyrészt teljesítették. Mellőzték a nemzetiségi oktatás bevezetését, ha az a szülők véleményével ellenkezett. A körzetesítéseket azonban a szülők megkérdezése nélkül, elsősorban gazdasági megfontolásokból hajtották végre. A nemzetiségi iskolahálózat fejlesztése 1968-tól kezdődően egyre inkább közüggyé vált, a párt és állami szervek egyre nagyobb jelentőséget adnak neki. Az iskolahálózat kiterjesztése és a beíratások teljesen magától értetődőek lettek, automatikussá váltak. Nem kíséri őket a kényszer, egyre inkább a pedagógiai érdekek érvényesülnek. A gyakorlati szervező munka végzésekor jelentkeztek nacionalista megnyilvánulások is a koalíció idejében, elsősorban a „helyi tényezőknél", a helyi papságnál, tanítóknál, községi elöljáróságoknál és néhány iskolánál. Előfordulásuk korántsem volt olyan mértékű, hogy az anyanyelvi oktatást veszélyeztethették volna, legföljebb csak néhány évre elodázták azt. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja a teljesen anyanyelven történő oktatást követelte, ami csak a szerb hagyományoknak felelt meg. A délszlávok többségét képező horvátok az anyanyelv oktatását csak tantárgyként kérték, így a szövetség követelése az ő igényüket és hagyományaikat is meghaladta. A fordulat éve után az internacionalista törekvések érvényesültek, a magyar és a nemzetiségi hagyományok ápolása és kibontakozása nem kapott lehetőséget. Nacionalista törekvések ezt követően már nem jelentkeztek. Nacionalizmussal oktatásigazgatási szerveink nem vádolhatók. A szervezést inkább túlhajtották, a rendeletektől és a szülők kívánságaitól esetenként ebben az irányban szakadtak el. Az 1956-ban kezdődött szervezési periódusban az iskolák és az igazgatási szervek a „lenini nemzetiségi politika" megvalósítását tartották feladatuknak, ebben bátortalanságot csak néhány helyen tapasztalhattunk, igaz a szülőknél ezekben a községekben ugyanez a határozatlanság volt tapasztalható. A szülők, a nemzetiségi szövetségek a szocialista társadalomban történő beépülést tartották fontosnak, ami a nemzetiségi jelleg figyelmen kívül hagyásával ment végbe, és az asszimilációt erősítette. Az oktatás-igazgatási szervek a nemzeti öntudat élesztésével és erősítésével inkább a természetes asszimiláció folyamatát lassították. Az 1960-as évektől kezdődően a társadalom integrálódása fokozódott, az 1956-tól ismét lehetőséghez jutott nemzeti tudat ápolásának gátjává vált.