Füzes Miklós: Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon 1945-1985 (Pécs, 1990)

III. Elmélet, politika, szabályozás és a gyakorlati megvalósítás

oktatásban részesülők száma - hullámzások után - napjainkban megtöbbszöröződött. A délszlávoké mintegy négyszeresére, a németeké ötszörösére emelkedett. A kiegyensúlyozottabb állapotot a horvátszerbeknél találhatjuk, ahol 1960-ban közel annyian tanulták anyanyelvüket, mint napjainkban. A német anyanyelvi oktatásban részesülők száma ekkor a mainak csak mintegy egyharmada. A jelentős arányú növekedést az utolsó másfél évtized munkája hozta. A nemzetiségi kulturális igényű népesség tanköteleseinek beiskolázása 1960-ban több mint fele részben megtörtént, ezt egy évtizedes visszaesés követte. Az 1980-ban tapasztaltak már a nagyarányú fejlődést tükrözik. A nemzetiségi igényű népesség száma ugyan egyre kisebb, de ekkor a németek beiskolázása meghaladta ezek körét is, ami a magyar anyanyelvűek nemzetiségi oktatásban való részesülésével valósulhat meg. Ugyanakkor az 1945 után a magyar környezetbe szétszóródottak anyanyelvi oktatása még mindig nincs megoldva. A délszláv nemzetiségi családok bomlását is jelzi, hogy beiskolázási arányuk nem növekedett olyan erősen, mint a németeké. Az iskolahálózat kiépítése és a beiskolázási gyakorlat elvált a népszámlálások nemzetiségi anyanyelvi adataitól és a nemzetiségi nyelvismerettől. A nemzetiségi nyelvoktatás tartalmát tekintve egyre inkább az idegen nyelv oktatásához közeledik, több helyen annak megfelelően is kezelik. A nemzetiségi iskolahálózatot és beiskolázást önmagában vizsgálva, jelentős fejlődést állapíthatunk meg, amely alapján további folyamatos fejlesztő tevékenység alapozódhat. Az előrejelzések ugyanis újabb igénynövekedést tartalmaznak. A vizsgált korszak egészét tekintve, már nem lehetünk elégedettek. Megállapíthatjuk ugyanis, hogy ezek az eredmények egy emberöltőnyi idővel megkéstek. Amire megtaláltuk a nemzetiségi oktatás kibontakoztatásának a módját és lehetőségeit, addigra a politikai hatások és a természetes asszimiláció eredményeként a nemzetiségi nyelvet anyanyelvként beszélők száma jelentősen csökkent. Az iskolahálózat ,,alá" ugyan megteremtettük az óvodai hálózatot, „fölé" a közép- és felsőfokú iskolákat, de megszűnt, vagy megszüntettük azt a hátteret, ahol a nemzetiségi nyelvet anyanyelvként beszélik és ahol a nemzetiségi lét érvényesül. A nemzetiségi oktatás minőségi fejlődését vizsgálva sem lehet elégedettségre okunk. Az első években hiányoztak a dologi és személyi feltételek. Hiányosságot azonban napjainkban is lehet találni. A nemzetiségi oktatás alapdokumentumai későn, a kétnyelvű oktatásé csak napjainkban készültek el. Az oktatás minőségének javulását ez is késleltette. Az Országos Pedagógiai Intézet 4 fős nemzetiségi osztályától több el sem várható. A múló idővel szemben esélytelenül indultak. Az 1968-ban felvetett szemléleti és gyakorlati problémák nem oldódtak meg. Az egész nemzetiségi oktatásra álszemérem és álhumanizmus jellemző,