Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1992/1995. (Pécs, 1995)

Tanulmányok és forrásközlemények a nemzeti és nemzetiségi kérdés történetéből - SAROSÁCZ GYÖRGY: A Pécs környéki bosnyákok (horvátok) állattartása

egy és három év közötti csikókat a kevés földdel rendelkező gazdák tartották, akik csak felnevelték, betörték, és mire munkára erőteljesek lettek, ismét eladták. De előtte a kevés földjüket mindig megművelték. A csikókat lehetőleg mindig ősszel vették: tavaszig feljavították őket és munkára fogták. A betörésnél a csikó fejére kantárt raktak, hogy szokja meg, és úgy járatták. Utána a lószerszámot is rátették, de mindkét csikót zabiánál fogva egy-egy ember vezette, a harmadik pedig gyeplőszáron hajtotta őket. Miután már szépen mentek, minden vezetés nélkül lehetett őket hajtani, a kocsiba fogták, de ismét néhányszor vezetni kellett, amíg el nem fáradtak. A betörés általában gyorsan és könnyen ment. Arra azonban ügyeltek, hogy a munkánál ne erőltessék meg őket: a kocsira keveset raktak, a szántásnál pedig, ha fáradtak voltak, kifogták. Legtöbben három éven felüli lovakat tartottak, amelyek a mezőgazdasági munkára igen alkalmasak voltak. A lovakat csak három éves koruk előtt ivartalanították, mégpedig egyszerű falusi gazdák csinálták, akik ezt a mesterséget másoktól tanulták el, de hivatásszerűen űzték, amiért munkadíjat kértek. A munkájukat pontosan végezték: elhullásra az adatközlők nem emlékeznek. A ló négy lábát csüdjénél kötéllel és az azon lévő bőrkengyel segítségével hurokkal megkötötték, a kötéllel a két hátsó lábát és egyik első lábát előrehúzták, a másik lábát pedig hátrafelé. A földre terített ló herezacskóját két fából készült csíptetővel elkötötték, majd a heréket éles késsel eltávolították. A facsiptetőket csak egy nap eltelte után vették le, amikor vérzéstől már nem kellett tartani. Az ezt követő napokon fokozatosan megjárattatták őket. A sebhely gyógyulása alatt csak könnyebb munkára fogták őket be. Minden harmadik lótulajdonos kancát tartott. Ehhez viszonyítva az összeírt csikók száma igen alacsony. Tenyésztésük paraszti használatra, igázás céljából történt. A felnevelt csikót egy éves korában adták el, mert akkor kaptak érte legtöbbet. Csikót ménesnek nem hagytak meg. A lovak fele-fele arányban hidegés meleg vérűek voltak. A legmódosabb gazdák sem tartottak hátaslovakat: nyergelésre ritkán használták, de a fiatalok mindig szívesen vállalkoztak, hogy szőrén megüljék. Amennyiben valamely közeli vagy távoli községbe utaztak, vagy vendégségbe mentek, a legtöbb gazda kocsiba fogta a lovait, különösen, ha azok szépek voltak. A lovak ápolására és takarmányozásukra mindig nagy gondot fordítottak. A nagygazdákat kivéve, kíméletesen bántak,velük: esős időben nem szívesen fogtak be kocsiba, a munkánál pedig nem erőltették meg őket. A szarvasmarhából 1935-ben a kilenc községben 2061 darabot írtak össze. A legtöbb jószágot Szőkében találták. Az állatok megoszlása igen változó. A tehenek az összlétszámnak az egyharmadát (731) képezték, míg a borjak száma igen alacsony (42 db), a növendék üsző viszont a teheneknek a fele (381 db) Ez az arány igen jó. Az igázáshoz befogott szarvasmarhák számát pontosan nem tudjuk, mert az ökrökön kívül a tinókat is jármozták, de minden községben volt néhány gazda, aki tehenekkel dolgozott. Az igázásra tartott ökrökből 112 párat találtak. A 20 kholdon felüli gazdák között többen voltak, akik lovak mellett a nehéz munkák elvégzésére egy pár ökröt tartottak. A hízóállatok száma elenyésző, noha van tudomásunk róla, hogy ebben az időben már a „Hangya Szövetkezet" szerződést kötött több gazdával az ökrök és tinók hízlalására. A szövetkezet takarmány címén előleget is adott a gazdáknak. A lekötött állat fülét „leblombázták", hogy ezzel nyilvántartásba vegyék, vagyis a tulajdonos ne tudja