Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - GERHARD SEEWANN: A magyarországi németek fejlődése. A nyelv és a tradíciók megőrzésének lehetőségei

aránya 50% fölötti volt. Ezzel szemben 1980-ban a megye német lakosságának 11%-a lakott 26 német többségű községben (az összesen 236 német lakosságúból). Az arányok az elmúlt 60 év folyamán teljesen megcserélődtek. Emellett 1980-ban a megye német lakosságának 80%-a aprófalvakban élt, amelyekben általában kevesebb mint 500 lakos mutatható ki. A német lakosság 2/3-a ezen túlmenően abszolút kisebbségi szituációban ól a falvakban, 25% alatti arányban. Ezáltal a magyarországi németek életkörülményeinek uralkodó jellemzőjévé vált a nemzetiségi lakosság diaszpóra adottsága, szétforgácsolódása kis csoportokba, amelyek átlagosan 80-100 főből állnak. Magától értetődő, hogy ez az adottság az etnikum és a kultúra ápolását és megőrzését szolgáló minden törekvést rendkívül problematikussá és nehézzé tesz. Mindez már kielégítő magyarázatot ad az asszimiláció erősségére, melyre most kívánunk kitérni. Az asszimilációs folyamat - melyen itt most csak a nyelvi asszimilációt értjük elsősorban a 40 évesekig terjedő korcsoportot érintette, amely az iskolába vagy a szakmába való beléptekor, ill. induló karrierjénél különösen szükségesnek érezte, hogy nyelvileg alkalmazkodjon az új viszonyokhoz, ill. az új környezethez. Ezen folyamat a következőket eredményezte: minél idősebbek a nemzetiséghez tartozó személyek, annál nagyobb az aránya azoknak, akik anyanyelvüket megvallják és megőrzik; minél fiatalabbak, annál kisebb azok aránya, kik anyanyelvüket még ténylegesen használják. Ez azt jelenti, hogy a nyelvvesztés ós a nyelvcsere 1960 óta jelentősen felgyorsult, a nyelvileg asszimilálódottak aránya azóta évtizedenként 10-15%-kal nő, a 40 évesnél fiatalabb magyaroszági németek közt ma már 80%. Aktuális nagyságát az is jellemzi, hogy 1980-ban már csak minden tizedik magyarországi német kisgyermek tudott iskolába léptekor németül beszélni. A 60-as évek végéig gyakorlatilag sem az állam, sem a társadalom nem tett semmit, hogy ebbe a már akkor kirajzolódó folyamatba irányítólag beavatkozzon. Ennek oka elsősorban a párt- ós kormánykörökben akkoriban uralkodó nézetben keresendő, mely szerint „a szocializmus feltételei között és annak uralkodóvá válásával a nemzetiségi kérdés az állam, a gazdaság és a társadalom területén magától ós automatikusan megoldódik". A pártvezetés csak 1968 őszén adta fel véglegesen automatizmustételét, fogott hozzá egy új nemzetiségpolitikai koncepció kidolgozásához ós az ehhez szükséges intézményhálózat kiépítéséhez. E koncepció alapgondolata a következőképp fogalmazható meg: a nemzetiségi lakosságnak a struktúraváltás keretében végbement integrációját, amely egyben a szocialista gazdaságba és társadalomba való integrálódást is jelenti, minden eszközzel elő kell segíteni, de nyelvi asszimilációjukat lehetőleg meg kell akadályozni, mivel egy sajátos nemzetiségi kultúra és az ezzel összefüggő kétnyelvűség feladását immár mint kulturális elszegényedést, az újból nagyra értékelt sokszínűség veszélyeztetését és mint a lakosság egy része pragmatikusan becsült kétnyelvűségének elvesztését értékelték. Ily módon a magyar nemzetiségi politika 1968 óta arra törekszik, hogy az anyanyelvi oktatás kiépítésével az anyanyelv ápolását és továbbadását, mint a nemzetiségi kultúra megőrzésének ós továbbfejlesztésének egyik fontos kritériumát biztosítsa. A 80-as évek elejéig azonban - tekintve az előrehaladó asszimilációs folyamatot és a kedvezőtlen településszerkezetet - a magyar közvélemény fokozatosan ráeszmélt, hogy az eddigi nemzetiségi iskolarendszerrel és annak csupán mennyiségi kiterjesztésével a döntő probléma - nevezetesen, hogy a nemzetisé-