Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KIRÁLY ISTVÁN: A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztése

csökkenés látszatával (az agrárérdekek vélt sérelmével) sarokba akarták szorítani az ún. merkantil érdekeket. 1935-ben a dél-dunántúli állatállomány visszaesést mutatott. Ennek oka az volt, hogy a nagy világgazdasági válság hatása 1935-ben még érződött az állattenyésztésben. Történeti vonatkozása kettős; egyrészt a válság alatt a gazdák a szarvasmarha-állományt tezaurálásra használták fel, majd a válság enyhülésekor gyorsan eladták a felhalmozott állományt, másrészt a szarvasmarha-tenyésztésben a tőke körforgása 8-10 óv, ezért az állomány nem mutatja rögtön a változásokat. Nem volt visszaesés a sertéstenyésztésben. Oka a rövidebb tőkekörforgás és az, hogy a sertésállomány belföldi szükségleteket elégített ki, a gazdasági válság pedig kívülről jött az országba. A juhászat a múlt század 70-es évtizede óta tartó visszaesést mutat. Kivéve a második világháborút, amikor a paraszti juhászat előrelendült. Az udvaros, paraszti juhászat célja a háborús textilhiány enyhítése volt. Összefoglalva az állapítható meg, hogy a múlt század 80-as éveitől a Dél-Dunántúl állattenyésztése gyarapodást mutatott. Különösen igaz ez, ha az ún. számosállatra redukált állatsűrűséget fogadjuk el fő mutatónak. A szarvasmarha és a ló nagy élő testsúlyával ebben az általános képben igen fontos. A sertésnek élő súlya szintén nem elhanyagolható. Ugyanakkor ebben az összefüggésben az is megvilágosodik, hogy a juhállomány csökkenése a juh 30-50 kg-os súlyával a dél-dunántúli állattenyésztés mérlegében nem is olyan számottevő, mint ahogy az a statisztikából látszik. A juhállomány csökkenését a lóállomány gyarapodása majdnem egészében kompenzálta, hiszen a tárgyalt időszakban a nehéz lovak éppen a Dél-Dunántúlon nyernek teret. A szarvasmarha ós a sertésállományban bekövetkezett növekedés tiszta pozitívum a dél-dunántúli állattenyésztési mérlegben. Mindezek után az a kérdés, hogy ebben a felfelé ívelő történeti folyamatban van-e különös, a magyarok állattenyésztésétől elütő szerepe a nemzetiségek állattenyésztésének a Dél-Dunántúlon. A német és délszláv nemzetiségiek állattenyésztése a Dél-Dunántúlon Mindenekelőtt azt kell statisztikai módszerekkel felmérni, hogy melyek azok a dél-dunántúli falvak, ahol nagyobb számban éltek nemzetiségi parasztok. Többféle megközelítési mód is kínálkozik, mégis amellett döntöttem, hogy az 1941-es népszámlálás eredményeit fogadom el alapadatnak a nemzetiségi lakosságra nézve. A falvakban élt és idegen nyelvet beszélő lakosságra vonatkozó statisztikai adatok nyújtják a legbiztosabb megközelítését a nemzetiségi parasztságnak. A vizsgált korszakban nem volt általános és tömeges, hogy iskolákban tettek volna szert idegennyelv-ismeretre. Ezért, ha egy faluban a lakosságnak legalább a fele vagy nagyobb hányada rendelkezett valamilyen idegennyelv-ismerettel, akkor azt elfogadtam típusosán nemzetiségi falunak. Megelőzve a vizsgálatot, engedje meg az olvasó, hogy jelezzem: a Dél-Dunántúlon csak német és ún. „délszláv" nemzetiségi falukról lehet beszélni. Bár ez a statisztikai megközelítési mód látszik a legjobbnak (a legkisebb tévedést magában hordozónak), mégis számos fogyatékossággal rendelkezik. Először is számos német település vált magyarrá a 200 éves ittlét alatt. Erre jó példa a Somogy megyei Kötcse, Nagycsepely, Szólád községek, ahol a falvak lakói teljesen elfelejtették a német nyelvet. Nagyon érdekes, mikor a magyar gazdasági életben sorra került a tejgazdaságok kiépítése, ezek a falvak ugyan-