Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - SAROSÁCZ GYÖRGY: Fejezetek a Pécs környéki bosnyákok(horvátok) szántóföldi és kertgazdálkodásáról

szeresből vagy rozsból 11 rész, a tavasziakból 10 rész.

19 Az aratórész évről évre mindig azonos volt, csak rossz esztendő esetén változtattak rajta, de tizednél alacsonyabb akkor sem volt. Mikor lett általános a tizedik részből történő aratás, arra nem találtam adatokat. Feltételezhető, hogy a századforduló előtti évtizedekben, amikor a falusi paraszti gazdálkodás szerkezete teljesen megváltozott, ós megnőtt az elvetett gabonaterület. A rószesaratásra rászorulók helyben, a környező magyar községekben és uradalmakban (pusztákon) vállaltak aratást. A vetésterülettel nem rendelkezők olyan gazdával kötöttek megállapodást, akinél az egész évi kenyerüket meg tudták keresni, aki nem volt fukar, ós hajlandó volt egy kis „tábla" szalonnát is adni. A nagygazdáknál 2-4-en társultak, és közösen vállalták 20-40 kh gabona learatását. Az uradalmaknál „bandák" szerint szervezték az aratópárokat, néha 20-30 kaszással. A részesaratók a kóvekötéshez kötelesek voltak a szükséges köteleket megfonni. Egyedül az árpához kaptak kévekötő madzagot, mert az árpa rövid volt, a megkötése nehezebb, a szalmája a kötés után gyakran kicsúszott. Ezenkívül nekik kellett a lóval összegereblyézett kuszalékot kupacokba összeszedni, a gabona behordásánál „kévehányókónt" segíteni ós cséplésnél részt venni. A kötelek egy részét a részesaratók még a télen előre elkészítették, amit a gazda kocsival mindig kivitt a mezőre. A legtöbb részesarató nem szívesen cserélt gazdát, hanem éveken át ugyanannál aratott, de ez elmondható a gazdákra is. Az aratás nehéz ós fárasztó munka volt: hajnalban keltek, napnyugtáig dolgoztak, egy jó kaszás egy nap alatt egy hold búzát learatott. Legtöbb esetben már besötétedett mire hazaértek. Azok bizonyultak szerencsésnek, akiknek voltak idős szülei, akik odahaza el tudták látni az állatok etetését, és főtt vacsorával várták a fáradt aratókat. Ilyenkor mindent megtettek, csakhogy az aratást minél gyorsabban be tudják fejezni (a hiányzó kötelet odahaza megfonták, az apa a kaszákat megkalapálta, stb). Az aratást mindig a búza vágásával fejezték be, hogy a koszorút el tudják készíteni. Erre a célra néhány szép kévét félretettek, amelyből a koszorúhoz szükséges szálakat kihúzták. A rószesaratók a kalászokból ovális koszorút fontak, a közepét szintén kalászokból készült rózsákkal díszítették. Voltak aratók, akik nem készítettek koszorút, helyette a kalászokból csokrot kötöttek, ós azt vitték haza. A koszorút, vagy a csokrot mindig a legfiatalabb vitte. Hazaérve: „Dicsértessék a Jézus, gazdaasszony készen van-e a vacsora?" köszöntéssel üdvözölték az otthon lévőket, míg a gazdaasszony ezalatt tiszta vízzel lelocsolta őket. A koszorút a pitvarban helyezték el, közben aratódalt A gazdaasszony ilyenkor jobb vacsorát főzött az aratóknak, még kalácsot is sütött, a gazda pedig borral látta őket vendégül. Nem egy esetben a vacsora kóló tánccal ért véget. A levágott gabonát 2-3 hétig hagyták a mezőn, hogy száradjon. A jobbágyság idején, ha valamely falu készen lett az aratással, azt dózsma kivetése miatt pe19 BML Alisp. ált. i. 1760/1841. énekeltek: "Bofe, pomozi i mila marijo, Od jednog kraja do drugoga. Na kraju je momak i divojka, Momak zanje, a divojka ve2e, Zito zeli, jedno drugo nazeli". Isten segíts és boldogságos Mária, Az egyik végétől a másikig. A végén leány ós legény, A legény vágja, a leány kötözi, Búzát arattak, egymást túlszárnyalták.