Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - SAROSÁCZ GYÖRGY: Fejezetek a Pécs környéki bosnyákok(horvátok) szántóföldi és kertgazdálkodásáról

núskodik, hogy azokat a falusi kovácsok gyári eke után, az 1870-es évek táján kezdték el készíteni. A kovácsok azonban gyorsan felhagytak kovácsolásukkal, mert a gyárilag készült ekefej jobbnak ós olcsóbbnak bizonyult. Ezért csak az összeszerelésüket és a vasalásukat csinálták, míg a gerendelyt, az ekeszarvát és az eketaliga két kerekét a bognár. Az eketaliga tengelye és a szántás beállításához szükséges szerkezet szintén kovácsmunka. A ta'iga kerekére a bognár talpfát nem készített, hanem a kovácsmester a küllőkre közvetlen vaskarikát húzott, ós minden küllőt kovácsolt, később patkószeggel lefogta. A fólvaseke használata igen elterjedt, és a gazdák többsége szerette, mert könnyű volt, ós a szántása is jónak bizonyult. A gazdák többsége a mezőgazdaság átszervezéséig ilyen ekékkel szántott. A vasból készült eke is magán viseli a fából készült eke szerkezetét. A technikai finomításokban különös szerepük a falusi kovácsoknak volt. A két, anyagában eltérő eke a szántási mélység beállításában mutat eltérést: a faekénól az ekefejnél történt, a félvasekénél az eketalpnál - az eke taligánál lényeges változás nem törtónt. A faeke javítását minden gazda maga végezte, mert megesett, hogy az munka közben eltörött. Ezért a szükséges ágasfából egy-egy darabot félretettek, amit csak megfelelő formára kellett kifaragni. Az ekevas tisztításához kovács által készített ösztökét (háromszög alakú vastag nyeleskést) használtak. A nyelét mindig ágasfából készítették, hogy fogása legyen, mert könnyebb volt vele dolgozni. A fólvasekénél az ösztöke kését mindig a gerendelyből kiálló tartóba tűzték, a nyelét pedig az ekeszarvához kötözték, hogy ne vesszen el. A szántás után a rögtöréshez, a talaj simításához és a magtakaráshoz farámás, téglalap alakú boronát használtak: a farámát a bognár, a fogakat pedig a kovács készítette. Ezt megelőzően a borona fogait fából (akác) faragták. A legtöbb gazda egykor a boronáját maga készítette, az eltörött fogakat mindenkor kipótolta. Amikor áttértek a vasfogú boronára, ha abból véletlen valamelyik fog kiesett és elveszett (a kocsira rakva mindig a fogakkal felfelé állították), ideiglenesen mindig fából faragottat tettek a helyébe. A tövisborona használata egykor szintén ismert volt: galagonya vagy kökény tüskevesszőből készítették. Használatuk a kötött talaj miatt nem volt gyakori, mert a tavaszi vetések alá a századfordulóig ősszel keveset szántottak. A borona húzásához háromszögre kötött láncot használtak; a legtöbb esetben a rúdtartó lánchoz akasztották a kettős kisafákat, vagy ökröknél a járomrúdhoz. A nagy rögök esetén a boronára nehezéket raktak: követ, fatuskót, a vastengelyes kocsi elterjedése után az elkopott vastengelyt vitték ki a mezőre, mert az egyenletesen feküdt a borona tetején. A henger megjelenésének pontos idejét nem tudjuk. Az uradalomtól veszik át a múlt század második felében, amikor minden talpalatnyi földet felszántanak. Minden községben megtaláljuk, mert a szántóföld kötött és elég rögös. Készítőjük falusi faragó vagy bognár, a vasalását mindig kovács készítette. A hengerét gömbfából készítették, keretét szögletesre faragták, rúdja vékony gömbfából volt, két oldalán egy-egy deszkával, amelyre munka közben ráálltak, hogy a hantokat jobban összetörje. Húzása a keret első gerendájára szerelt spirális kampó segítségével törtónt, hogy a ráakasztott kisafa munka közben ki ne kapcsolódjon. A 18. században és 19.század első felében a föld felszántásához igavonó ökröket használtak. Az uradalmak egy eke elé két pár ökröt fogtak be. Azt azonban nem tudjuk, hogy szántórobot esetén a jobbágyok csak egy pár ökörrel szántot-