Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

TANULMÁNYOK - KOSZTA LÁSZLÓ: Hiteleshelyek a pécsi egyházmegyében 1353-ig

KOSZTA LÁSZLÓ HITELESHELYEK A PÉCSI EGYHÁZMEGYÉBEN 1353-IG Magyarországon a latin nyelvű írásbeliség, mint Közép-Európa más országaiban, az államalapítás idején kezdődött. Az első okleveleket Szent István udvarában a beköltözött német scriptorok írták, s ebben az időben kezdetleges kancellária létezését is valószínűsíthetjük. Mivel azonban ez az írásbeliség nem a hazai fejlődésben gyökerezett, szinte nyom nélkül tűnt el. Jól mutatja a szűkkörű, kizárólag egyháziakra kiterjedő okleveles gyakorlat jelentőségét, hogy a hagyomány által Szent Istvánhoz kötött tíz oklevélből csak négy állta ki a modern diplomatikai vizsgálat próbáját (SZENTPÉTERY 1938. 137-198.). A 11-12. század fordulóján, amint azt Szent László és Kálmán király törvényei és a fennmaradt emlékek bizonyítják a nyugat-európai írásbeliség nekilendülésével, az úgynevezett írásreakció korának végetérésével párhuzamos folyamatok jelentkeznek Magyarországon is. Azonban a királyi udvarban a legegyszerűbb kancelláriai szervezetről sem beszélhetünk. Még a királyi adományok jó részét sem foglalták írásba. Magyarországon Kálmán király korától kapcsolódott az írásbeliség a társadalmi fejlődéshez, s így a továbbiakban visszaesés nélkül folyamatosan fejlődött a 12. században. A kulturális centrumok egy ideig még kizárólag a laikus világtól messze élő, hegytetőre, erdők csendjébe visszahúzódó bencés szerzetesek kolostorai. A szorgos fráterek egymástól elszigetelt monostoraikban kevés figyelmet fordítottak a földi világ mindennapjaira, írástudásukat szinte kizárólag liturgikus munkák másolására használták. Az írás inkább vezeklés, mintsem intellektuális munka. A több vonalból nehezen összeálló betűk görcsös rajzolgatása mellett csaknem közömbös maradt a kódexek tartalma. Ha ennek a szűk írástudó rétegnek néhány tagja figyelt is a külvilág eseményeire, ezek írásbeli nyoma egy-egy nagyobb kolostor száraz, színtelen és rövid feljegyzésekből álló annalesében tükröződött. Intézményszerű oklevéladásról a 12. század közepéig nem beszélhetünk. A királyi oklevéladás az udvari papság vezetőjének, a kápolnaispánnak az ellenőrzése alá tartozott. Az oklevelek nem rendelkeztek önálló bizonyító értékkel, alig haladják meg a megtörtént jogesetek tanúinak nevét rögzítő notitia jellegű feljegyzéseket. A társadalom igen szűk rétege ismeri fel az írásban rejlő erőt. Áz 1160-ig kiadott oklevelekben az egyik fél mindig egyházi volt. Ettől kezdve fel-feltűnnek világiak is, jelezve az írásbeliség és a társadalom összefonódását és az okleveles gyakorlat kiszélesedését. Az oklevélkiadás a regia auctoritas és a királyi pecsét szinte kizárólagos tekintélye miatt erősen központosított maradt. A 12. század végéig a „vidéki" írásbeliség alárendelt vagy kisegítő tevékenység