Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

MŰHELY - KISS MÁRIA MAGDOLNA: A Drávaszög falusi társadalma a 18. század végén

munkaerő-szükségletét a jobbágyok igás-, a zsellérek kézirobotjával oldották meg, a szabad munkaerő növelésére a 18. század közepétől olyan zsellérfalvakat is telepítettek, amelynek lakosai szántóföld híján állattartásból, a kerti vetemények eladásából, napszámból és bérbe vett uradalmi földekből tartották el magukat. Az 1729-30-ban létrehozott Jenőfalva volt az első ilyen település, majd következtek a többiek: 1752-ben Baranyaszentistván, 1767-70-ben Keskend, 1770 körül Udvar és Kisdárda. Kisdárda kivételével mind úrbéres jogúak voltak, tehát az 1767-es urbárium szerint teljesítették szolgáltatásaikat. Kisdárda majorsági jogállású volt, lakosai magánszerződés szerint szolgáló szabadon költöző zsellérnek vallották magukat.

6 A helységek másik csoportja, a többség úrbéres jogú jobbágyfaluként lett számba véve. Minden település alapvető közössége és gazdasági egysége a család volt. A szerbeket és a horvátokat a nagycsaládi szerkezet jellemezte, a szerbeknél 3-5, a horvát községekben 5-6, sőt Lőcsön 10 család is élt egy fedél alatt. A magyaroknál a 18. századra már változott az életmód, és legfeljebb 2-3 generáció található egy házban. A felnőtt testvérek gyakran megosztoztak az örökségen, melynek következtében a szűk telken 2-3 különvált gazda lakott egymás melletti épületben.

7 A németek életformája az egy házaspárból és gyerekekből álló kiscsalád volt. Az öröklésnél a primogeniturát érvényesítették, azaz az elsőszülött fiú kapta meg a házat és a telket, a kifizetett testvérek pedig zsellérként máshol próbáltak szerencsét. Ez a tény magyarázza a németek már említett szétszóródását az uradalmak területén. A családszerkezet eltérő gazdálkodási renddel és életmóddal függött össze. A nagycsaládban élők főleg rideg állattartással, a kiscsaládosok inkább földműveléssel foglalkoztak, és állataikat egyre hosszabb ideig istállózták (HÖLBLING 1845. 85-88). A falvak külső képe azonban még ekkor nemigen mutatott különbséget. A termőterületet bozótok, kiirtatlan sövények szakították meg. A folyók rendszeres áradása miatt nagy volt a sár, és számos pocsolya képződött. A községek zöme földutat használt, melynek javítása legtöbbször csak abból állt, hogy sárt sárra halmoztak.

8 A helységek fő épületét a templom jelentette. 1750 és 1770 körül az addig sövényből és sárból emelt nádtetős építményeket erős alapzatra, égetett téglával átépítették, és általában négyszögletes zsindelytetővel fedték (BRÜSZTLE 1876-1880. II. 60, III. 35-36, IV. 877-878). A többi épület esetében is megfigyelhető, hogy a régi faviskókat égetett téglával újították fel, de még így is sok kárt okozott a házak körüli kertekig gyakran előrenyomuló árvíz. Problémát jelentett még, hogy az épületeket, kivéve a vagyonosok cseréptetőit, nád, káka vagy szalma borította, emiatt a lakosság gyakran szenvedett tüzek pusztításától. Mégis az 1784—85-ben megkérdezett 15 helység tűzvédelme hiányos. Négy helyen nincs tűzoltóeszköz, a többi faluban 2 csáklyát, 1 létrát és egy vödröt tartanak az oltáshoz.

9 A családokat a faluközösség kapcsolta egy nagy egységgé. A faluközösségnek gazdasági és önkormányzati funkciója volt, melyet főként a jobbágy-földesúri viszony határozott meg. Az országos úrbérrendezés előtt a faluközösség darabolta fel a szántót és a rétet a különböző állatállománnyal rendelkező gazdák között, 1767 után pedig, amikor a telkeket rögzítették, a fel nem osztott területek használatát (legelő, közrét) irányította. Például a szűkebbé vált legeltetési lehetőségek miatt mindegyik helység közössége véget vetett az egyéni legeltetésnek, közös nyájakat állított föl, és pásztorokat fogadott, vagy családi munkaerővel őrizte az állatokat, illetve védte meg a termőterületet. A paraszti szolgáltatások között is voltak olyan feladatok, melyet egyénileg nem