Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/1)

MŰHELY - FÜZES MIKLÓS: Dél-dunántúliak a Szovjetunió munka táboraiban

sunk, míg Somogyban 204 fő adatai állnak rendelkezésünkre. Ezzel együtt is kijelenthetjük, hogy Dél-Dunántúl a legerőteljesebben igénybevett terület, amelynek „mozgósítási" mértéke jelentősen meghaladja az észak-magyarországit is. Az eseménytörténet birtokában kísérletet teszünk néhány további kérdés megválaszolására. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy nem volt és azóta sincs olyan nemzetközi szerződés, amely lehetővé tenné polgári személyeknek a hadi jog alapján, megtorlásként idegen országba történő szállítását. A „Hágai Egyezmény" részletesen körülírta a hadifogoly fogalmát. Semmiképpen sem lettek volna e körbe sorolhatók az otthon tartózkodó egykori leszerelt katonák, a polgári lakosságról nem is beszélve. Az egyezmény létrehozói ilyen eseményekre olyannyira nem számítottak, hogy negatíve sem zárták ki. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy ilyen bekövetkezzen. Az igénybevétel és a hadifogolyként való kezelés tehát minden jogi alapot nélkülöz. A megoldást nem is a jogi szférában kell keresni, hanem a sztálini önkényben, ami az éppen csak hogy megalakult magyar demokratikus kormányzati szerveket megoldhatatlan feladatok elé állította. Az egyoldalú diktátumot legalább mérsékelni akarták, de ez a tevékenység sem volt sikeres. A kérdés életbevágóvá a gyakorlati végrehajtásban magára maradt helyi magyar közigazgatás előtt vált, melynek vezetői a kérdés elől már nem tudtak elzárkózni. A kijelölést nekik kellett elvégezni. E munkájukban sok helyen felfedezhető a szubjektivizmus, a korábbi politikai ellenfelekkel szembeni re vans, de ez sem személyes vizsgálat alapján, hanem a németekkel szembeni kollektív felelősségre vonás első megnyilvánulásaként. A helyi szervek, különösen Dél-Dunántúlon az igénybevétel igazi céljáról nem tudtak. Tekintve, hogy egységes eljárás sem alakult ki, az érintettek sorsa igen változatosan alakult. Sokan, a megtévesztések hatására nem szerelték fel magukat kielégítően, nem vittek magukkal megfelelő mennyiségű élelmiszert, ruhát, takarót, ami sokuknak az életébe is került. A belügyminiszter felelőssége itt érhető tetten. Ha rendeletében közölte volna az úticélt, márpedig erről tudott, akkor sokkal többen élték volna túl az eseményeket. A békés megyeiek előtt például mindez ismert volt, jobban fel is készültek, a halálozási arány náluk így jóval alacsonyabban alakult az átlagnál. A magyar hatóságoknak a szovjet katonai parancsnokságok rendelkezéseit teljes kiszolgáltatottságban kellett elvégezni. A „Jaltai Konferenciának" a magyar hatóság tevékenységére vonatkozó része így teljesen formálissá vált, sok helyen azonban még a formákra sem ügyeltek, szovjet katonák házról-házra járva is szedtek össze embereket. Különösen így volt ez a frontvonalhoz közelebb eső területen, így Somogyban is. A magyar hatóságok együttes védekező fellépésének semmiféle alternatívája nem volt. Egyes helyi vezetők ugyan sikerrel védték meg lakosaikat, de a létszámigények kielégítése ilyen esetben máshol, lehet hogy a szomszéd faluban történt meg. Az események megítélésekor azt kell látnunk, hogy a Szovjetunióba történt elszállítás ugyanabból a gondolkodásmódból táplálkozik, mint ami a zsidó lakosság deportálását is kiváltotta 1944 tavaszán. A különbség csak formai. Amíg a fasiszta fajelmélet előre kinyilatkoztatta a zsidók és más népek alacsonyabbrendűségét, illetőleg a kiirtásukat, addig a sztálini önkény, a keleti despotizmusból táplálkozva, a személyiségi jogokat figyelmen kívül hagyva használta fel a népirtás eszköztárát. A munkatáborokba cipelés sem jelentett mást, mert a népirtást itt nem ipari módszerekkel, hanem a természettel hajtatták végre úgy, hogy a fogságban lévőket kiszolgáltatták a természeti