Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 2. évfolyam (1989/1-2)

TANULMÁNYOK - KAPOSI ZOLTÁN : Az árva-ügy egy Dél-dunántúli nagybirtokon a 19. század közepén

szerint eladni kelletett". Az árverés után a 62 elmaradt napszámra 10 krajcárt számítva 25 forintot megfizettettek az özveggyel. Az inflációs és kamatveszteséget úgy is próbálták ellensúlyozni, hogy a legkedvezőbb pénzügyi lehetőséget biztosították az árva vagyonának. 1845-ben Pathon meghalt Szabó József zsellér. Ingó és ingatlanai két kiskorú fiára, Györgyre és Józsefre maradtak. A jegyzőkönyv megállapítja, hogy: „...kiskorú és gyenge állapotuk miatt sem a zselléri állomással összekapcsolt terheket, sem javaiknak gondot viselni nem képesek, ezért az Ügyvédi Hivatal úgy rendelkezett, hogy a javak eladassanak." Azonban megtartották a házat, amiben eddig lakott a család, s ezt bérbe adták, hiszen az árvák úgyis a nevelőszülő házába kerültek. A ház bérleti díja évi negyven forint volt, magasabb, mint az egész tőke után járó kamatösszeg együttvéve. A kamatokról megint csak törvények rendelkeztek az országban, 6%-ot írtak elő. Ezzel kapcsolatban sok visszaélés történt, számtalan szakirodalmi példa van rá. A kaposvári Eszterházy-uradalomnak 1831-ben rendelte el a Helytartótanács, hogy 5% helyett 6%-ra kell kiadni „teljes bátorságú" területre a pénzt (T. MÉREY 1962. 94.). A vrászlói uradalomban ilyenről nincs tudomásunk, mindig 6%-ra adták ki a pénzt, aminek a magyarázata a már említett szigorú elszámoltatás. Mindenesetre egyetérthetünk Szabad Györggyel abban, hogy a 6%-os kamat rendkívül olcsó pénz volt, amiért az országos gyakorlat szerint szinte versengtek a helybéliek. Hozzátehetjük, hogy az 1840-es évek óta szaporodó pénzintézetek sokszor limitálták a parasztságnak adható kölcsönt, pl. Pest megyében 200 forint volt a felső határa a felvehető hiteleknek (SZABAD 1972. 184-188.). • • • Mindez átvezet már arra a vizsgálandó területre, hogy kik kapták az árvapénztárban lévő pénzt, s hogyan függ össze a falusi társadalom vertikalitása az árvapénztári kölcsönzéssel. Az ténykérdés, hogy jogilag nagyok a különbségek egy-egy faluban, s ez sok mindenben megnyilvánulhatott. Ilyen volt például a bírói funkció, a jegyzői állás betöltése, de még abban is látszott a különbség, hogy a telkesek a falu egyik végében, míg a zsellérek a másik végében lakhattak. Tárnok igazgató írja egy helyütt, hogy jó is az, ha az uraság tisztjei kezelik a pénzt, mivel így a törvényesség be van tartva: „...annál is inkább, mivel a köznép közt a zsarnokság a kamat vételre nézve gyakran előfordulni szokott". Hogy kinek adják ki a pénzt kamatra, azt a tiszttartó döntötte el, hisz neki volt helyismerete. Általános előírás volt, hogy elsődlegesen az uradalom területén élők kaphatnak kölcsönt. 1845-ben, a már említett pathi Szabó József vagyonának kiadásakor hívta fel a figyelmet az igazgató, miszerint: „a számadó arra figyelmezzen, hogy nem urasági jobbágyoknak és vidéki lakosoknak pénzt kölcsön nem ád, ha csak az uradalom keblében szöllő birtoka nincsen, és akkor