Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 2. évfolyam (1989/1-2)

TANULMÁNYOK - KAPOSI ZOLTÁN : Az árva-ügy egy Dél-dunántúli nagybirtokon a 19. század közepén

Árvák pénze évenkint szaporodik, azon esetben, ha nagyobb számú pénzek kiadandók lesznek, Tisszttartó Ur jelentést tegyen, minthogy az Uraság tán maga is olly kegyes lészen, a pénzt magához venni, s magánál biztositni, mintsem mások kezénél lévőkről felelni kelljen." Ettől függetlenül tudjuk, hogy ez nem következett be, az árvapénztár pénzét az uradalmi lakosok vehették fel kamatra. Egyébként az árvapénztárak az országban meglehetősen nagy készpénzvagy ont halmoztak fel. A vrászlói uradalomban 1847^1-8 felé meghaladta a 10 000 forintot a betéti összeg, a baranyai bólyi-sellyei uradalomban a reformkorban 15-25 000 forint között mozgott ez az összeg, a tatai-gesztesi uradalom tóvárosi pénztárában 1840-ben 95 227 forint, az alsógallai pénztárban 23 123 forint volt felhalmozva (SZABAD 1957. 173-174.), s hogy egy városi árvapénztárat is említsünk: a pécsi árvapénztár 1845-ben 160000 pengőforintot bírt (HAAS 1845.318.). Ami kétségtelenül hátrányosan érintette az ár va vagyont, az a belső - ha nem is gyors - kúszó infláció, illetve, hogy a kamatokat nem a tőkeérték növelésére, hanem az árvák ellátására, nevelésére fordították. Bár a korábbi szakirodalom ezt „kifosztásnak" nevezi, úgy érezzük, hogy még a korabeli erkölcsi értékrend sem kívánhatta, hogy valakit ingyen neveljenek fel (DEGRÉ 1954. 3-14.). Mindenesetre az tény, hogy az uradalmunkban az officiolátus végig azon igyekezett, hogy a lehető legnagyobb hasznot hozza a kihelyezett tőke. Tárnok igazgató 1848-ban megrótta Haadl tiszttartót, miszerint „... rendjén kívül való vagyon, hogy a bevett kamatokat a gyámgondnok mint készpénzt heverni hagyván, ismét kamatra nem adta ki, melly által az illető árvák károsíttattak meg, törvény szerént gyámgondnok az ált szenvedett kárt az illetőknek megtéríteni köteleztek". Az árvapénztárban őrzött vagyon összege állandóan változott. A törvény szerint ki kellett adni a pénzt, ha az árva nagykorú lett, vagyis elérte a 20. életévét. Meghatározhatta a bevehető összeg nagyságát, hogy egy elhunyt családfő hány árvát hagyott maga után, hiszen annyi darabban történhetett a kivétel is. A szakirodalomból tudunk olyan példákat is, mikor az úriszéknek kellett árvaatyai számadásokat készíteni, ez azonban a vrászlói uradalomban nem fordult elő (KÁLLAY 1985. 399-406.). Az 1830-40-es években, a folyamatosnak mondható agrárkonjunktúra alatt egyre inkább előtérbe került a dunántúli nagybirtokokon a robotmunkaerő alkalmazása, a törvényes lehetőségek kihasználása. Az elsajátítható robotjáradékot az Urbárium szabályozta. Az uraság részére egy telkes családfő halála azt jelentette, hogy nem lesz, aki teljesíti ezt a szolgáltatást, tehát - ha csak közvetve is - adóbevételtől esik el. Ilyenkor gyorsan próbált intézkedni a vezetés. 1844-ben azt írja a director, hogy: „miután özvegy Szalavári Katalin özvegy Hosszú Józsefné leányával birtokukban lévő fél telekiül a szolgálati járandóságoknak meg felelni nem tudnak, azt az Ügyvédlői Hivatal rendeleti