Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

MUNKÁSMOZGALOM A HÁBORÚ ÉS A FASIZMUS ELLEN

kor forduljanak az iparügyi miniszterhez. A kérvény azonban a „politikai helyzetre való tekintettel elmaradt".

5 A közgyűlés foglalkozott a bányamunkásság legégetőbb problémáival. A nyolcórai munkaidő maradéktalan megvalósítását követelték, továbbá a szolgálati szabályzat olyan módosítását, amely megtiltja, hogy hátrányban részesítsenek vagy elbocsássanak valakit azért, mert a belügyminiszter által engedélyezett egyesület tagja. A családi pótlék emelését, a nyugdíjkorhatár leszállítását, a föld alatti munkát végzők szolgálati idejének csökkentését, a nyugdíjak összegének rendezését követelték. Ennek ellenére a közgyűlés utáni hónapokban tovább hanyatlott a bányászszakszervezet. A rájuk nehezedő politikai nyomás olyan mértékű volt, ami .gyakorlatilag működésképtelenné tette e szervezeteket. Csak a legöntudatosabbak, a legbátrabbak vállalták, hogy funkciót viseljenek, üldözésnek, meghurcolásnak kitéve, ami a háború utolsó éveiben már a teljes fizikai megsemmisítés veszélyét is magában hordozta. Az 1940-es esztendő a területszerző politika újabb sikerét hozta, óriási nacionalista hullámot váltott ki, amelynek hatása alól a munkásság sem vonhatta ki magát. A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek, már az év kezdetén kinyilatkoztatták a munkásmozgalom és a kormány teljes egységét a nagy nemzeti célok kérdésében. A legalitás mindenáron történő megőrzése érdekében igyekeztek minden olyan megnyilvánulást leszerelni, amely a munkásosztály köreiben az egyre nehezebb megélhetési viszonyok miatti elégedetlenséget fejezte ki. A szakszervezeteknek minden aktív megmozdulástól való tartózkodása természetesen kedvezett a kormánynak, amely újabb kísérletet tett a korporációk kialakítására. De lehetőséget teremtett arra is, hogy a rendkívül radikális jelszavakat hangoztató szélsőjobboldali irányzatok hatása alá kerüljenek olyan munkáscsoportok, amelyeknek nyomora és katonai alávetettsége, a végső elkeseredettség, az azonnali, kétségbeesett cselekvésre adott indítékot. A szélsőjobboldali pártok vezérei hamarosan felismerték a kormány tehetetlenségét, ingadozását a munkásügyek rendezésének kérdésében. A hatalom mindenáron való megszerzésére irányuló törekvéseikben jó lehetőséget láttak arra, hogy a legvégletesebb szociális frázisok hangoztatásával befolyást teremtsenek a kispolgárság mellett a munkásság és a parasztság tömegeiben is. A Teleki-kormány kísérletet tett arra, hogy a szélsőjobboldali demagógia vitorláiból úgy fogja ki a szelet, hogy néhány olyan intézkedést hozzon, amely szerepelt a nyilas pártok programjában is. Ezért arra az elhatározásra jutottak, hogy kidolgoznak egy béremelési javaslatot, amelyet 1940 júniusában a Magyar Munkaadók Központja elnevezésű - az összes ipari tőkéscsoportokat magába foglaló érdekképviseleti szerv - elé bocsátottak véleményezésre. Az ülésen a DGT-t Ozanich Gyula bányaigazgatóhelyettes képviselte, aki jelentésben számolt be a történtekről: „ ... Az ülésen elnök akadályoztatása miatt Wandeneider elnökölt és exkuzálta magát, hogy németül beszél, mert a magyar nyelvet még nem bírja tökéletesen. Átadta a szót dr. Knob ügyv. igazgatónak. Dr. Knob bejelenti, hogy a bérkérdésben újabb helyzet állott be, szükséges tehát, hogy a Szövetség álláspontját megismerje. Kb. 10 hét előtt, április közepén a Ker. Minisztérium (Kádas államtitkár) álláspontja az volt, hogy bérkérdést nem tárgyal és annak nem szabad napirendre kerülnie. Volt ugyan némi drágaság, de pár hétig várni kell, mert május végén a dtágaság enyhülni fog. Ez az enyhülés azonban nem következett be és a bérkérdés meglehetős erővel jelentkezik a gazdasági életben. A kormányzatnak ma már az a fel-