Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 1. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

AGRÁRSZOCIALIZMUS BARANYÁBAN 1890—1914

darázsi védőgáton dolgozó szegény kubikusok. Az 1897 legutolsó napjaitól sztrájkoltak január elejéig, sőt január iz-én is elterjedt a híre, hogy a sztrájkba lépett kubikusok a munkavezetőt elzavarták. Ez a hír azonban valótlannak bizonyult, de a hangulara igen jellemző epizód volt. Az agitációs „utánpótlás" nemcsak Pécsről, Budapestről vagy Zágrábból érkezett sajtó és röplap formájában, hanem a Bácskából is. Bács-Bodrog vármegyében folyó agrárszocialista megmozdulások menekülő résztvevői, vagy éppen szolidaritásra buzdító vezetői átjártak, elsősorban a Margitta-szigetre. Még március 2-án arra kérte a baranyai főispánt a mohácsi főszolgabíró, hogy tekintettel Margittasziget óriási kiterjedésére, kérje meg Bács vármegye főispánját, hogy egészítse ki ott is a portyázó csendőrőrsöket, amellyel megakadályozhatók az agitátorok újabb átszivárgása". Azt azonban nyilván nem lehetett megakadályozni, hogy Margitta-sziget népe csatlakozzon a mozgalomhoz. A szigetre már korábban Baracska, Vaskút, Dantova, Bácsmonostor, Csatalja községekből jelentős magyar és horvát családok telepedtek le. Az országos rendőrfőkapitány az eseményeket összefoglaló jelentésében azután részletesen utalt arra, hogy a drávaszögi mozgalom alakulását a pécsi szociáldemokrata párt vezetősége irányítja, Vaszary rendőrkapitány is így látta. Valójában a pártvezetőség leszerelni igyekezett a radikalizálódó mozgalmat, és később a párt lapjában ennek hangot is adott. 1898. január 30-i főszolgabírói helyzetjelentés szerint a hangulat további éleződése konstatálható. Darázs és Hercegmárok képviselőtestületi ülésén Zlatarics Márkó és Dobos Gáspár agitációjánák azon része ellen, hogy „a községbe helyezett csendőrség és katonaság tartási költségét nem a községnek kell majd fizetni, hivatalosan ismét közöltetett, hogy a szocialista vezetők állítása ellenére mégis csak a községnek kell kiegyenlíteni." Erre a bejelentésre, ami „iszonyú lármát provokált, a darázsi képviselők ordítozva kijelentették, fizesse az, aki idehozta, az akit őriznek, s eltávoztak . . ,"

176 A néma ellenállás jellemzi a falvak többségét. A ,, .. . megbánásnak, megtörésnek nyoma sincsen. Általánosságban inkább a dac, úgy hogy a sokacság alig várja a katonaság elvonulását és akkor jön szerintük a bosszúállás. A jegyzőt és a papot okolják legújabban, hogy ezek hozták a katonaságot a nyakukra .. .". Az ellenállásnak a következménye lett és egyben hangulatmotiváló jelenség volt, hogy a kivezényelt négy század katonából 3 századot visszavezényeltek, ami mögött a mozgalom erejének gyengülése is látható, továbbá egy olyan meggondolás, hogy a mozgalom leszerelését nem fogja elősegíteni, ha a katonai szállásolás terheit a falvakra kényszerítik. Február 2-án hat tagú küldöttség jelent meg a főszolgabíró előtt és kérte, hogy a faluba vezényelt katonaságot teljesen vonják vissza. A küldöttség a darázsi és hercegmároki képviselőtestület tagjaiból állt, akik tisztában voltak azzal, hogy a katonabeszállásolás roppant terhét a falura fogják kényszeríteni. A főszolgabíró azonban csak akkor volt hajlandó erre, ha a testület garanciát ad a szocialista mozgalom megszüntetéséről. Erre a küldöttség eredménytelenül távozott, minthogy ezt a garanciát nem kívánta, s valójában nem is tudta megadni.

177 Egy igen jellemző epizódról számol be a jelentés Zlatarics Márko letartóztatásával kapcsolatban. Amikor a törvényszékre kísérték, sí őt látni akaró tömegnek kijelentette: „ . . . Miként Krisztust, úgy engem is ártatlanul hurcolnak meg és üldöznek ... ez természetesen a csőcselék között erős visszhangot okozott. . .". A tömegek között az terjedt el, mutatva a mozgalomban jelentkező misztikus gondolatokat, hogy „ . .. Dobos Gáspár és Zlatarics Márko már nincsen fogságban, hanem Budapesten vannak, ahol a miniszterrel csinálják az új szocialista törvényt ..." A főszolgabíró e nézetek elterjedésének valóságáról még próbát is csinált. Egy alkalommal a nála járt darázsi-hercegmároki-vörösmarti küldöttség tagjait sorra kérdezte a vezetők sorsa felől. Sőt direkt rákérdezett, hogy elképzelhetőnek tartják-e ezeket az állításokat. Valamennyien hihetőnek vélték. A reálisabb és képzettebbek természetesen azt állították - helyesen -, hogy „hamarosan kiszabadulnak és ott folytatják majd a szervezkedést és mozgal-