Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 1. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

A MUNKÁSMOZGALOM A MONOPOLKAPITALIZMUS IDŐSZAKÁBAN 1900—1914

a gépházat megközelítené. A csendőrség fellépésének hírére sztrájkba lépett Vasas, Mecsekszabolcs és Pécsbányatelep valamennyi munkása. Somogyban csak részleges sztrájk volt, mert a pár nappal előbb a vezetők kiszabadulásának feltételéül abban állapodtak meg a hatóságokkal, hogy nem lépnek sztrájkba. Waniss főbíró „negyvennyolcas függetlenségi alapon" megtagadta az „idegen osztrák vállalat segítségére a magyar csendőrség kirendelését. . ." Az igazgatóság kérésére az új főispán, Fejérvár y Imre báró két század katonaságot irányított a telepekre, „akceptálva Waniss eddigi hűségét, az intézkedés alól felmentette, nem akarván elveinek, nemzeti meggyőződésének konfliktuságig kényszeríteni". A sztrájk megfékezését Molnár szolgabíróra bízta, aki égett a vágytól, hogy az ellentmondásos politikai szituációban a keménykéz politikájának eredményességét bizonyíthassa. Ujabb és újabb csapatokat rendelt ki a bányatelepekre. A sztrájk azonban nem volt megtörhető. A Népszava kemény hangú cikkekben leplezte le a túlkapásokat, a csendőrség brutális fellépéseinek ismétlődését. A pécsi szociáldemokrata párt hatalmas népgyűlést szervezett, ahol Végh József olyan indulattal támadta a csendőrséget és a kormányhatóságokat, a függetlenségi párt helyi exponenseit, akik lapjukban a jövendő hatalom felé kacsingatva, fordultak szembe a bányászok harcával, hogy a feltüzelt 3000 ember a tornacsarnokban, majd az utcán tüntetni kezdett. A párt a város közvéleményének jelentős részét ismét a bányászság mellé állította annak ellenére, hogy a polgári sajtó már hangot változtatott. Míg a sztrájk első szakaszában teljesen a bányászság mellé állt, most főleg a függetlenségi lapok kárhoztatták a mozgalmat. Ennek oka elsősorban abban kereshető, hogy a pécsi szociáldemokrata vezetőség és a koalíció közötti harc igen éles szakaszába érkezett. E sajtónak így kapóra jött „a megegyezés és a rend ellenségeként beállítani" mind a pártot, mind az általa vezetett bányászsztrájkot. A pártvezetőség közben a szakegylettel közösen kidolgozta a bányászok követelését, amelyet egy küldöttség Budapestre, a belügyminiszterhez, második az országos bányakapitánysághoz, a harmadik Bécsbe vitt. A pécsi igazgatóságra a szakszervezet elnöke és öttagú delegáció nyújtotta be a memorandumot, amelyben bevezetésül a július 31-i megegyezést megszegő bányavezetők visszaéléseit foglalták össze. A durva bánásmód jelentkezését, a büntetések levonását, a bérek késedelmes kifizetését, a sztrájkolok elleni karhatalmi fellépéseket és hét konkrét esetet sorolnak fel, amikor a csendőrség súlyos testi sértést követett el. Egyik bányamunkást életveszélyesen megsebesítették, amikor azok a gépház ellen felvonultak. A tények ellen Sztraka csak általánosságokban tudott védekezni. A pártvezetőség járta a bányatelepeket (Szabó, Végh, Szikora, Jóna, Schmiedt Gyula) és olyan tényeket gyűjtöttek össze a megegyezés megszegéséről, amelyekhez tanúkat is állítottak. A brutalitásokról elmondottakat 8-10 tanúval igazoltatták. Tizenegy esetben orvosi látleletet mellékeltek, s küldötteik az igazgatóság elé terjesztették az anyagot, másik példányát a főispánnak adták át azzal, hogy az országos bányakapitánysághoz küldje fel ellenjegyzésével. A pécsi pártszervezet több fronton küzdött a bányászokért. Delegációik járták a kormányhivatalokat és az országos szerveket. A Népszava és a helyi munkássajtó leleplezéseket közölt nap mint nap. Hatalmas bizonyító anyag összegyűjtésével a közvélemény elé kívánták tárni, hogy a bányaigazgatóság szószegő, s felrúgja a megállapodásokat.