Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)

II. GEOMORFOLÓGIAI KÖRZETEK (Lovász György)

ma különösen a Keleti-Mecsekben mutathatók ki a lényegében változatlan magasságú alsó lepusztulási szint felett. A fe/só'-ponnonban, illetve felső-pliocénban az alsóbb térszíni lépcső már szárazulat volt, rajta megindult a denudácíó. Erre az időre tehető a mai völgyek kialakulásának kezdeti stádiuma. Ebben az időben indul meg a hegység D-i peremén több helyen kimutatható hegylábfelszín kialakulása. A felső-pliocén végén az emelkedés hatására meginduló nagyfokú anyagkihordás geológiai emlékei több helyen kimutathatók a pleisztocén lösz feküjében. Az említett anyagkihordás konkrét bizonyítékai kerültek elő néhány, a hegységből D-felé nyíló völgykapuból. A felső-pliocén végén, a pleisztocén elején a mai Pécsi-félmedence még nem létezett és a kicsiny vízfolyások D-felé tartottak a mai Mecsek—Villányi-hg. közötti dombvidék felszínén. A hegység É-i előterének ősi vízhálózatát konkrét adatok hiányában jelenleg nem lehet rekonstruálni. Ekkor indult meg a laza pannonba vésődő hegylábfelszín kialakulása is a hegység K-i részének D-i peremén. A Pécsi-félmedence térségében pedig akkumulációs rétegek segítették a hegylábfelszín kialakulását. Ennek foszlányai a medencétől D-re megtalálhatók a geológiai fúrásszelvényekben. A pleisztocén egyik jellemző felszínfejlődési folyamata a hegység kiemelkedése. Ez elsősorban a korábbi törések mentén felújuló mozgásokban realizálódik. Geológiai adatok szerint négy fázisban rögzíthető ez az emelkedés (Kretzoi /VI. 1953, 1956). Van azonban ismeretünk egészen fiatal pleisztocénban keletkezett és morfológiai jelentőségű törésekről is. A pleisztocénbeli kiemelkedés nem volt azonos mértékű a hegység területén. A völgyperemi félsíkok vizsgálata igazolja, hogy pl. a hegység E-i peremén a pleisztocén első felében az emelkedés kisebb mértékű volt, ugyanakkor a belsőbb területeken erősebb. A hegységperemi völgyek akkumulációs felszínei a pleisztocén első részében ugyanis kisebb relatív magasság-különbséggel követik egymást, mint a belsőbb területek völgyeiben. A Mecsek pleisztocénbeli felboltozódásos kiemelkedése tehát morfológiailag igazolható. Az egyes hegységrészek közötti különböző intenzitású emelkedés is kimutatható ezzel a módszerrel. Igazolható, hogy a középsőmecseki süllyedek a pleisztocén elején kisebb mértékben emelkedett, mint pl. a Nyugati-Mecsek. A Kaszárnya-patak idősebb pleisztocén völgyperemi félsíkjai relatíve közelebb fekszenek egymáshoz, mint pl. a Bükkösdi-patak hasonló korú felszínei. Újabb jellegzetes felszínfejlődési folyamat a völgyperemi félsík-képződés. Az eltérő intenzitású emelkedés függvényében ez is szakaszos folyamat. A pleisztocén elején, amikor még az említett felszínek tanúsága szerint a völgyek a mainál sokkal szélesebbek voltak, inkább a szilárd kőzetbe vésődtek. A kisebb reliefenergia miatt a mellékvölgyek lényegesen nem zavarták a széles, lapos hátak peremén történő formaképződést. A pleisztocén második felében már a laza üledékben végbemenő félsík-képződés volt az egyik legjellemzőbb felszínalakító folyamat. A völgyek belsejében az elsősorban pannon kitöltés nyilvánvalóan vastagabb volt, mint a peremeken. így a szakaszosan mélyülő völgytalpakhoz igazodó felszíni lépcső-képződés már a laza üledékben történt. Ebben az időszakban a reliefenergia már nagyobb volt, és így néhol adva volt a lehetőség intenzív lejtőpusztulásra és ennek következtében a völgyperemi félsíkokon gyakran akkumulációs képződmények keletkeztek.