Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)

I. A TERMÉSZETVILÁG MEGISMERÉSTÖRTÉNETÉNEK VÁZLATA

volt-é a tájnak olyan „tudományos" vonzóereje, amely a hivatott kutatót a táj ilyen irányú vizsgálatára ösztönözte. Vonzóerő lehet mindaz, ami a táj és a hozzá tartozó éghajlat együttes megjelenésében magyarázatot kíván, ami a nem szakmabeliek előtt problematikus és amire a szakmabeli — esetünkben a meteorológus — sem tud kielégítő magyarázatot adni, legfeljebb sejti a megoldást, vagy ha nem sejti ugyan, de elegendő adata és szakismerete van ahhoz, hogy a siker reményével kísérelje meg a probléma megoldását, akkor az ilyen táj éghajlati képe nem marad sokáig feltáratlan. Baranya megye éghajlatának van ilyen vonzóereje, kutatása típusosán ilyen feladat. A táj önmagában is igen sok, sajátos vonást mutat (illetve mutatott mindig, már az osztrák császárság kereteibe erőszakolt Magyarország sok-sok tája közül is kiemelkedve). Még inkább különlegessé válik azonban, ha a tájat a hozzá tartozó éghajlattal együtt tekintjük és most egészen a mába ugorva — csak arra hívjuk fel afigyelmet, hogy pl. hazánk tájai közül mediterrán jelleget csak Baranyának tulajdonítanak. Az más kérdés, hogy éppen e példaként kiragadott tulajdonsága — annak ellenére, hogy igen sok ténnyel, adattal alátámasztható — éghajlati szempontból még egyáltalán nem tekinthető lezárt problémának, bár elég sok részletigazság rejlik ebben a vonatkozásban is azokban a művekben, amelyeknek ismeretetése e fejezet feladata. Vagyis, ha visszakanyarodunk kiinduló gondolatunkhoz, azt mondhatjuk, hogy Baranya megye mindenkor eléggé vonzó és sok problémát megoldásra kínáló tája volt hazánknak ahhoz, hogy többi tájunkhoz képest gazdag éghajlati irodalmat ismertethetünk vele kapcsolatban és e megyéről sok olyan részleteredményt mutathatunk be, amelyek példaként szolgálhatnak más tájak (ha táj és megye jól fedi egymást, akkor megye), illetve megyék hasonló vizsgálatához. A XVIII. század végén és a XIX. század elején sok utazó, orvos, természetvizsgáló ismerte meg ezt a tájat és beszélt róla úgy, mint hazánk legkellemesebb éghajlatú vidékéről, ahol a mandola, birs, füge, gesztenye és vadolajfa a szabadban tenyésznek, a cseresznye és eper május végével érik, a szőlő augusztusban, és szeptember végével a víg szüretnek is vége van" (Haas M. 1845). Az idézett sorok inkább szubjektív megfigyelésre, mint műszeres mérésekre utalnak. Mivel PatkovicsJ. (1850) Baranya helyettes tiszti főorvosa 1819-ben kezdte meg a meteorológiai megfigyeléseket — ettől az évtől van tehát adatunk a Mecsek és környékéről —, a táj éghajlati leírására legkorábban a XIX. század 30—40-es éveiben kerülhetett sor. Valóban, ebben az időben két meteorológiai szakíró is adott hosszabb-rövidebb éghajlati áttekintést a tájról : Haas M. (1845) és ßerde Á. (1847). De mivel az adatok, amelyek alapján az éghajlati jellemzést adták, részben az észlelési időpontok rendszertelensége, részben a határozottan városias környezet következtében nem voltak alkalmasak éghajlati összehasonlításra, megállapításaik megfelelő adatszerű alátámasztás hiányában nem igazolták meggyőzően a mecseki tájnak az ország többi vidékével szemben mutatkozó előnyeit s még kevésbé vo/tak alkalmasak arra, hogy az éghajlat kedvezőtlen vonásait is megmutassák. Ezt egyébként maga Berde Á. is megállapította, amikor a Patkovics-féle adatokat kritikailag értékelte és hangoztatta a további vizsgálatok fontosságát és szükségességét. Jelentős esemény volt a Mecsek vidék, Baranya megye éghajlatkutatásának történetében is a bécsi központtól független, önálló „Magyar Királyi Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézet" 1870-ben történt megalapítása, amelyhez csatlakozva már a következő évben megkezdte működését az első nem városi mecseki állomás, Pécsbányatelep (1871—1914). Városi állomást is szervezett Pécs városa 1898-ban, s azt mond-