Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNYEK A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK TÖRTÉNETÉRŐL - Sarosácz György: A Pécs környéki bosnyák falvak iskolaügyének és közművelődésének kezdetei

Az iskolák fenntartásához a rendelkezésünkre álló bírói számadások szerint a községek igen jelentősen hozzájárultak: Pécsudvard 1928-ban tanügy és testnevelés címén 1342 P, 1932-ben 651 P, 1935-ben 321 P, 1936-ban 352 P-t jegyeztek fel. A költségvetésből a testnevelésre a legkevesebbet fordíthattak, mert egyetlen iskola tornateremmel vagy erre a célra használható sportpályával nem rendelkezett, de egyetlen sportegyesület a községekben nem működött.

JU2 A kiadásokban nem szerepel a tanító napidíja, az iskola tüzelője stb. Az oktatás terheit viselő község nem szólhatott bele az iskolai kérdésekbe, és a lakosság kérelmét sem vették figyelembe. Egyedül a tanító kiválasztásában vett részt a község elöljárósága és az iskolaszék, de ebben is a tanfelügyelőség és az egyház döntött. Minden esetben csak a kántortanítót vették fel, mert a községi kántori teendőket ők látják el: minden vasárnap kötelesek voltak istentiszteleten a templomban megjelenni (télen-nyáron 3-5 km távolságokat oda-vissza mindig gyalog tették meg), vasárnapokon és ünnepek alkalmával a délutáni Utániakat tartják, a körmenetes (keresztjáróhét, búzaszentelés, feltámadás) egyházi szertartások levezetésében és a temetkezéseken részt vettek. A tanítók mindenkor az egyháznak is alá voltak rendelve: a hitoktatást is kötelezővé teszik számukra. Az iskolákat a plébánosok (vagy káplán) Németi kivételével évente 2—3 alkalommal meglátogatták, rendszeresen az évzárón is részt vettek. A tanítónak a párok után járó gabonának a megváltása mikor történt, pontos adataink nincsenek. Egyedül a bor járandóságát továbbra is természetben fizetik. A bort a tanító szent Márton napja után szedte össze: a begyűjtés napját dobszó útján közölték a község lakosságával. Ezt megelőzően minden gazda bort vitt kóstolónak: amennyiben az nem felelt meg, akkor helyette jobb minőségű bort kellett vinni, vagy azt pénzben megváltani. Több éves begyűjtés után a tanító tudta, hogy kinek a borát lehet elfogadni. Minden falusi iskola és tanítói lakás udvarában ott találjuk a hagyományos gazdasági épületeket: istálló, pajta, kút, pince, sertésólak. Egyes tanítók (Személy, Áta) a század első három évtizedében a földjüket maguk művelik: lovakat és szarvasmarhát tartanak. A földet többségük felesbe adta ki. A sertések hizlalását és a baromfi tartását végig megtaláljuk. Általában egytantermes iskolák voltak, néha 60-90 tanulóval. Belső bútorzata két sorba elhelyezett, egymásba kapcsolódó padokkal, néhány szekrényből és dobogóra elhelyezett nagyméretű asztalból állt. Az oktatás kellékei: fekete tábla, számológép (acél pálcára felfűzött 10x10 golyó), 4 db térkép (Magyarország hegy- és vízrajza, „Nagy Magyarország vármegyéi", Földünk hegy- és vízrajza, földgömb), harmónium, a falakon festett történelmi személyiségekről olajlenyomatok. A terem bejáratánál, a padok végénél kis előteret hagytak szabadon. Az 1930-as évek után a tanítók megtiltották a gyerekeknek, hogy az iskolai szünetekben egymás között anyanyelven beszéljenek: a rajtakapott gyerekeket páicaütéssel büntették. Ezzel azt kívánták elérni, hogy a gyerekek ne horvátul társalogjanak, hanem magyarul. Az oktatómunka alapvető elvárásai a nemzetiségi községekben a magyar nyelv teljes megtanulása volt. Másodlagos szerepet tulajdonítottak a tananyag elsajátításának. Az oktatómunka tartalma az átlagnál azonban az 1940-es évek felé nem volt gyengébb. 1940-41-ben minden horvát községben szintén bevezették az 8 általános iskolai oktatást és megszüntették a 3 éves ismétlő iskolát (12-15 éves korosztálynak), amelyet csütörtöki napokon tartottak - a másik 1-6 osztály számára szünnap volt. Változás az anyanyelv oktatásában ismét csak 1945 után történt, amikor az „Antifasiszta Szlávok Frontja" központi kérdésnek az anyanyelvű iskolák megteremtését