Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1983-1984. (Pécs, 1985)
TANULMÁNYOK PÉCS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETÉRŐL A 19-20. SZÁZADBAN - Huber Kálmánné : Pécsi humoriszitrkus lapok (1872-1921)
mert pedagógiai hibának tartjuk az anyanyelv kétszeri megtanítását. A ,,hinye" vagy az „ajvé" kiejtésekor már egy konvencionális szituációba helyezkedünk. A „kéchlek alássan" és a „figyelj haver" között tudjuk, legalább negyven év telt el és Papp Jancsinak tartanaink azt, oki az utóbbi megszólítást Arisztid szájába adná. Nem csupán a nyelv, de a társadalmi érintkezési formák is korhoz kötöttek. Mire gondolhatunk egy ilyen vicckezdet hallatán? „Egy úr megszólít egy hölgyet a korzón." Ma is korzózunk, de ez nem azonos a hajdanvolttal. Még a második világháború előtt is, de a századfordulón bizonyosam, minden városban meghatározott napon és meghatározott órában kitódultak az emberek az utcára, hogy legelőnyösebb öltözékükben lássák őket és ők is lássanak mindenkit. Ahogy köszöntek és ahogyan fogadták a köszönést, akivel megálltak beszélgetni és akivel továbbsétáltak, rendkívül fontos volt társadalmi presztízsük szempontjából. Egy városban több helyen és más-más időpontban történt az esemény a társadalmi helyzettől függően. Baka^korzónak nevezték pl. azokat a ligeteket és folyóparti sétányokat, ahol a közkatonák találkoztak és ismerkedtek a cselédlámyokkal, munkáslányokkal. A konvenciók lazulása, megszűnése szituációteremtő funkcióját is elveszíti. Lehetetlen humort találni a nagysága és Juci hajdani beszélgetésében: „Tovább nem tűröm Juci, hogy a kaput éjszakánként tárva-nyitva hagyja. Ez rendőrileg is tilos. Ha még egyszer nyitva hagyja, a rendőrség elé czitáltatom s megbüntettetem. — Kezét csókolom, nem félek én attól: jóban vagyok az urakkal!" (Veréb Jankó 1887.) 1914-ben a Reakcióban olvasható: „A Rákóczi útról. — Mondd papa, ha kiüt egy háború, hova megyünk akkor? — Egyszerű dolog! Elmegyünk nyaralni Nizzába. — És van ez egy igazi úri dolog? Nem szól semmit az udvar? — Legyél te nyugodtan! Aki, már mind te, már egy számottevő ősre tekinthet vissza, azt nem szólja meg senkise nem." Ha az aktuális tartalom elavul és értelmetlenné válik, azért még a maga korában hatásos lehetett, s csak saját korába helyezve ítélhetünk felőle. A nevetés, — elnéző mosoly, gúny, vagy szatíra — milyen fokozataival reagál adott kor embere a társadalomból érkező jelzésekre és parancsokra ,a társadalomról magáról mond el legtöbbet. A hatás-ellenhatás fizikai törvénye látszik érvényesülni ebben a jelenségben. Mészöly Miklós egyik megállapítása szerint ,,a vicc: erkölcsi, politikai, történelmi, szociológiai szájhagyomány-marginália". Mintha csak a helytörténeti sajtókutatás számára adott volna szempontokat. A napilapok a társadalom politikai-gazdasági életét mutatják, a vicclapok a magánemberét. 55 Megkíséreljük a továbbiakban az egyes újságok műfaji, tartalmi vizsgálatának segítségével a város történetének lapjaira írt margináliákat feltárni és értelmezni. 1883. december 30-án szilveszterre jelent meg az első pécsi élczlap mutatványszáma, a Pécsi Ezóp. Kiadó-szerkesztője V. Fintha Dénes élő beszédben bizonyára kellemes, kedélyes, szórakoztató beszélgetőpartner volt. Ezt a tulajdonságát kívánta kamatoztatni egy vicclapban barátai biztatására. A nyolc oldalból kettőt foglalnak el a szerkesztő szándékai, ígéretei a leendő olvasók megnyerésére. Az előfizetői felhívás tekervényes cirádái nem sok jót ígérnek a mai olvasónak: „Mintegy hat-nyolcz hónapja annak, hogy zártkörű társaságban, több — szellemileg művelt - tekintélyes egyéniség jelenlétében, azon eszmét vetettem fŐI: vájjon nem volna-e lehetséges Pécsett, egy 30 ezer lakossal bíró művelt városban — mely műveltség tekintetében szintén nagyon is figyelemre méltó provincziával rendelkezik — egy illusztrált élczlapot szerkeszteni? Ez eszme nyilvánítása kimondhatatlan varázshatással volt a jelenvoltak valamennyiére: annyira kellemes varázshatással, hogy megvallom, miszerint — az általam majdnem utógondolat nélkül kimondott eszme szintén magával ragadt és teherbe ejtette agyamat."
