Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1981. (Pécs, 1982)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNYEK BARANYA ÉS PÉCS TÖRTÉNETÉBŐL A 14-20. SZÁZADBAN - Babics András: A 18. századi úrbéri viszonyok a dárdai uradalomban

állam minden szintű vezető szervezete főképpen a földesurakon keresztül profitált az ország dolgozó elemeinek gazdasági tevékenységéből. Mind az élőmunka (robot), mind élelmiszer-szolgáltatása (dézsma) egyre több, egyre súlyosabb lett. A 18. század első felében már keresnünk kell olyan földesurat, aki pl. megelégedett volna az 1514. évi parasztlázadás nyomán megállapított heti 1 napi robotszolgáltatással, vagyis az évi 52 robottal. Sőt, inkább találunk olyan uraságot, akinek birtokain a robot heti 4—5 napot is kitett, vagyis az „úrdolga" annyi volt, hogy a maga művelésében tartott föld megmunkálására alig maradt ideje. Ebben a viszonylatban jön különösen figyelembe a paraszt-nagycsalád szerkezete, amelynek tagjai (testvér, munkaképes fiú, leány) a paraszti sessiót munkálták, amíg a sessió-birtokos jobbágygazda robotolt. Minthogy abban a feudális szerkezetben nem volt egyöntetű eljárás, mely a paraszti kötelezettségeket megoldotta volna, azért nagyon sok függött a földesúr és emberei szándékától. Ez a körülmény okozta azt, hogy a jobbágy bár a legtöbb esetben földhöz kötött volt, ha módjában állt, rossz földesurát elhagyta; megszökött és olyan uradalomba ment, ahol a viszonyokat jobbnak találta. Bár a jobbágyszökés is a tiltott cselekmények közé tartozott, megakadályozni nem tudták, mivel voltak uradalmak, ahol a munkaerő-szükségben szívesen pártfogásba, védelembe vették a megszökötteket. Hazánk akkoriban, különösen a nagybirtokos megyék népessége, erős mozgásban volt. De nemcsak a belső lakosság között figyelhető meg az áramlás, hanem ugyanez tapasztalható a Magyarországgal szomszédos területek szegény és elnyomott népeivel kapcsolatban is, akik csapatosan kerestek maguk számára új és jobb megélhetési lehetőségeket. Baranya déli uradalmainál, mindenekelőtt a Balkán északi peremvidékein élő szerbeket (rácokat) és horvátokat láthatjuk, kik részint már itt élő rokonaik mellé, közé telepedhettek, mert a baranyai rácok egy részét úgy tekinthetjük, hogy még a török uralom alatt telepedtek meg, más részük ugyan a török kiszorításával távozott, de az ottani zavaros viszonyok miatt, főképpen a szerb—albán felkelés leverése után, ismét visszatelepedtek. Ebbe a kategóriába tartozandóknak tekinthetjük azokat a szerbeket is, akik a Rákóczi szabadságharc idején mentek vissza a Dráván túli területre, s aztán 1711 után kezdtek ismét visszaszállingózni.7 Ezt követő évtizedekben tűntek fel a német telepesek is az uradalmi falvakban. Az Eszterházyak dombóvári és dárdai, a Batthyányiak bólyi, a Kamara bellyei, s különösen a pécsváradi apátság községeiben. Kivételek voltak azok a csoportok, amelyek tudatos tervszerű betelepülésben részesültek és már kijelölt telkeket, házakat, birtokokat ülhettek meg. Kultúra vonatkozásában agrárnépességű falvainkban alig lehet valami pozitívumról beszélni. A következő lapokon tárgyalt dárdai uradalomban alig akadt falusi bíró és esküdt, aki a vonatkozó vallomási jegyzőkönyvet, szerződést, urbáriumot alá tudta volna írni. Ez a népesség — jó ideig — könnyű prédája lett az uradalom tiszti karának, mert hiszen ezeknek az adminisztrátoroknak nemcsak uraságuk, hanem a maguk érdekeit is képviselnie kellett. Az alapszolgáltatásokon (a roboton, kilenceden és dézsmán) kívül számos egyéb utat, módot találtak ki, hogy a jobbágyokat pénzbefizetésekre is kényszerítsék. A legtöbb helyen pénzt adtak az erdőn makkoltatott disznók után. Fizettek a fahasználatért, hozzájárultak a megyei közgyűlésre és az országos diétára kiküldött személyek költségeihez; pénzzel megváltották a sertéstizedet (décima porcorum), a húsvétkor adandó borjút, az uraság konyhájára kül-