Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

kedés helyébe szellemi fegyvert adok nekik, hogy kiművelt okossággal, tanulással emelkedjenek ki alávalóságukból, s így kerekedjenek elnyomóik fölé. Napsugarak tolakodtak a komoly fenyők közé s a vándor, oldalt nézve, meglátta a fák közt suhanó, elnyúló, szögekbe tört árnyékát. Tetszett neki. Némi humort fedezett fel ebben a jelenségben s jókedvében nagyot csapott a hasára. Ez mérges korgással viszonozta a bizalmasságot. Szaporázta a lépést s az ösvény egyszerre csak kiszélesedett, majd óriási, csillogó, zöld rétséggé nyúlt el. Alig száz lépésnyire kis tót falu telepedett a zöldbe, fehér házikóit megsütötte a nap s ezek csillogva kacérkodtak a messze, párás, szürke hegyekkel. Fehér templom tornya vasárnapi gőggel ágaskodott a faluból fel a kékségnek. Mire vándorunk odaért, szelíd, együgyű fecsegessél ömlött ki a nép a templomból. Egy részük meg-megállt a füves templom dombján s folytatta a beszédet; a többiek elszéledtek a házak között, lassan lépve, komoly ábrázattal, a vasárnaptól megnyugodott magatartással. A tanító fellépett a domb tetejére. Az emberek kelletlenül nézték hétköznapi ruháját, ő pedig, küldetése fontosságát érezve, kidüllesztette a mellét. De ez nem akart kidülledni. Csak néhány jobban fejlett bordacsont örült meg, hogy szerephez jutott és kirajzolódott a puha és sötétes ingelejére. — Emberek, most a templomban isten dicséretét hallottátok. Ti mindent vakon elhisztek. Nem jól teszitek. Tudjátok meg, hogy isten nem a'z, aminek ti gondoljátok, nem bálvány, hanem erő, melyet nem a templomban kell imádni, de a természetben kell megismerni. S ha megismertétek, akkor a hitetek nem lesz vak és sötét imádás, hanem világos megértés. Akarjátok-e megismerni a természetet? Körülnézett. Az emberek feléje fordultak és széles nevetés volt az arcukon. A hangja úgy szólt, mint az elnyűtt gyermektrombita s ezt nevették. — Ha akarjátok, én itt maradok köztetek és tanítani foglak titeket mindaddig, míg az eszetek ki nem nyílik s a fejetek meg nem világosodik. Az emberek csodálkozni kezdtek azon, amiket mondott; egyesek úgy vélték, hogy szólni kellene a papnak; volt aki azt mondta, hogy el kell onnan kergetni, mert más Istenre akarja tanítani őket: biztosan zsidó. A nap megrekkent a hegyek közt s kiadta minden erejét, ami megmaradt neki, mire ide jutott. Az emberek a templom téren szorosan álltak egymás mellett, egymás hátára tolakodtak egy-egy okosabb tót köré, aki tudott régi apostolokról, új istenség-hirdetőkről s ezeknek szörnyű bűnhődéséről. Egyszer csak nyugtalan és szokatlanul eleven mozgás lett a lassújártú tótok közt. Egy kis fiú eldűlt. Nagyon megsüthette a nap, s a csizmák s'zaga is nehéz volt ezen a helyen; alacsony is volt a gyerek. A csoportosulás odasűrűsödött. Akik a gyerek mellett álltak, csak néztek körül: hátha akad, aki tudja, hogy mit kell csinálni; a többiek igyekeztek nézni. Lehet, hogy meghal s akkor az beszélhet róla legtöbbet, aki látta is. A mestert, fenn a dombon, ez a dolog első pillanatra megzavarta, mert elterelte róla a figyelmet. Amint azonban észrevette az összeseregJést, odalépett két hosszú lépéssel a parasztok közé s látta, hogy a gyerek csak elájult, könnyű lesz eszméletre hozni. Hagyta egy darabig az embereket, hadd ne boldoguljanak vele. Mikor aztán hozzáfogott volna az élesztéshez, nagy sivalkodás kontárkodott bele a munkájába: — Megverték szemmel, biztosan az a hórihorgas olvasott rá. S most nagy zavar lett. A lelkek hányódtak a bosszú és az emberszeretet között, nem tudták, a gyereket mentsék-e, vagy az embert üssék. Az emberszeretet diadalmaskodott, mert valaki elkiáltotta: — Hamar szenet oltani; nincs itt asszony? Akkor már ott sopánkodott néhány öreg asszony, akik erre kézzel-lábbal furakodtak kifelé a nehéz, esetlen parasztnyájból. Rövidesen került egy pohár víz, valaki aztán tüzes üszköt hozott Japáton. A gyerek körül kicsit kitágult a kör egy ráncos, öreg, reszketős boszorkány középre lépett. Az emberek szája kitárult s lélegzetük csak halkan, vissza-visszatartva, apránként lopódzott ki. Nagy csendben figyeltek és durva idegeik most finom, ködös földöntúliságot neszeltek. Pohárral a kezében leguggolt az öreg asszony s halkan mormolva, hosszú, fekete körmével megfogott egy üszköt. Lassan, óvatosan beleeresztette a vízbe. Szisszent az üszök, amint vizet ért, sustorgott, forgott s magas kanyargós füstbe fulladva kialudt. A gyerek, sápadt, titokzatos fehérséggel az arcán, a földön hanyattfekve, mutatta a halált. Ekkor, az életösztönök csodálkozó, halk, félős, borzongó reszketésébe durván belerikoltott a gyerektrombita: — Szamárság, babonaság! Hát ettől majd felébred a gyerekf