Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

Azzal nekirontott a boszorkánynak s egy rúgással felborította; poharát, üszkét, egész varázslatát felrúgta. A parasztok megrémülve látták a borzongató szentség gyalázatát. Az öreg asszony sikítva átkozódott és neki akart menni körmével a szentségtörőnek. Nem hagyták. Megijedtek annak a bátorságától és valami ismeretlentől féltek. A tanító üvegcsét vett ki a zsebéből, s a gyerek orra alá tartotta; aztán megfogta a két karját, emelte, oldalt nyújtotta s addig tanította a beteget lélegezni, amíg ez nagyot sóhajtva ki nem nyitotta a szemét. A mester mosolyogva körülnézett. Kifejezéstelen, durva arcokon valami lelkes, eleven öröm fénylett. És csodálat. — Lássátok, nem a ti buta babonátok gyógyította meg ezt a nyavalyást, hanem egyszerű dolgok, mesterséges légzés és olyanok, amiket ti is meg fogiok tanulni. Most egy öreg ember hirtelen térdre borult előtte s megkapta csontos, bütykös kezét; megcsókolta. Ez megzavarodott ekkora hálától s röstelkedve nézte a megcsókolt ráncokat. Egyszer csak körülveszik, letérdelnek előtte, csókolni kezdik a ruháját, a nadrágja rojtos széleit, rövid, lenge kabátját, a cipője orrából kibújt hüvelykujját és átlátszó füle kagylói beterelik a fejébe az üvöltést: — Szent ember. Csodát mutatott. Krisztus ereje szállott belé és meggyógyítja a nyavalyásokat. Az iménti öreg asszony dühösen felé köpött: — Csaló, kuruzsló, az ördög szállta meg. — De emberek, értsétek meg, ezt ti is megteszitek, ha megtanítlak rá. — Taníts meg, légy a mi mesterünk, papunk, közöld velünk Kriszus csodatevő hatalmát. Az éhezéstől intelligenssé finomult feje lenyikkant a mellére, mintha az ádámcsutkáját hirtelen benyomták volna; lógó fejjel, lábait las£Ú készülődéssel előre nyújtva, megindult. Az emberek elcsendesedtek. Fejet hajtva utat engedtek neki s ő kilépegetve közülük, búsan nekivágott az erdőnek. Csacsogott a szarka, fütyült a rigó, füle körül bogár zümmögött s ő ijedten menekült a hangok elől; a fülében zúgott még: — Szent ember, csodatevő. S a madár szava, bogár zümmögése is olyannak hallatszott neki. Szégyelte magát. — Ezeket jól megvilágosítottam, örök emlékük lesz, hogy volt egyszer itt egy csodatevő szent. . . Dehát hogyan kell csinálni? Hol lehet megfogni ezeknek a lelkét? S dühösen szétcsapott motóla-karjaival a fiatal fenyők között. De ezek nem hagyták magukat: megkarmolták. Estére város elé ért. Sötét volt s a hatalmas gyárak fénye a fekete füsthengerekben kígyózó, rémes, barnás, kanyargó tűzvonaíakkal. Városvégi, kis réten fekete, mozgó tömegek; arra tart a mester. — Mit keres? — Embereket. A munkások, vagy kétszázan, abbahagyják halk, dörbögő beszédjüket, nézik a sötétből kinyúló alakot. — Ki ez? Talán kémkedik? Ki küldte? Ez megfogja egyiknek a kezét, ökölbe van szorítva. Meghökken, amint megérzi a sötétben láthatatlan, kemény erőt. Súgva kérdi tőle: — Mit csináltok ti itt? Talán verekedni indultok? Ez mogorván hallgat s merően nézi az arcát, hogy meglássa, miféle a viselője. — Ne gyanakodjatok rám. Éhes és nyomorult ember vagyok. Testvérek. Erre többen odasereglenek. A sötétben olyan ez a tömörülés, mintha nehézkes, belső forrongástól meg-megremegő hegyeket tologatna összébb valami láthatatlan, nagy erő. A mester elfojtott rekedtséggel szól hozzájuk: — Látom a titokzatosságon, érzem a buzogányos öklötökön, hogy háborúra, véres haragra lelkesedtek. Fogadjatok engem testvérnek s engedjétek, hogy békét hozzak közétek. Kihangzik a dühös kacagás. — Talán megijedtek odabenn s adtak valamit, hogy közénk jöjj. — Magamtól járok az emberek közt. S ahol elvakított, mérges szavaktól megtévesztett lelkeket találok, ott én világosságot terjesztek. Benneteket rosszul tanítottak. Lázadást szítottak elégedetlen agyatokban, de nem gondoltok arra, hogy megértitek-e azokat az eszméket, amikért harcba indultok. Engedjétek, hogy tanítsalak benneteket. Hatalmas az öklötök, amivel verekedtek, de félszeg a szellemetek, amely nem tudja megítélni, hogy kell-e omolnia a vérnek. S a végén mégis csak alul maradtok.