Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

FÜGGELÉK 1912. augusztus 15. Fehér Sándor írása a Dolomitekről Egy nap a Dolomitele aljában Aki rövid idő alatt és kényelmesen akar a hegység magvához közeledni, az egy körutat szokott tenni a Monte Cristallo hegységtömbje körül, mégpedig pompás sima országúton. A szoros-út, mely ide vezet, Toblachnál kezdődik. A végén Landro vára áll, emlékeztetőül a szomszéd állam számára. Az erősség nem nagy, de elég komoran és fenyegetően áll a Monte Piano lábánál; a legtöbb utas azonban kevésbé figyel reá, mint a szemben meredő Monte Cristallinora s az ő kis glecserjére. Ez a hegységtömb északi része. Aki először látja e szürke és vöröses-szürke, égbemeredő, fehér hősávokkal ékesített sziklatömböket, kissé szorongva, hosszan és kérdőn pillant rájuk. Idegenszerű, kopár tömegek, mezőnek, erdőnek enyhítő zöldje nélkül. Ez csak mélyebben díszlik s a nagy sziklák miatt nem igen jut érvényre. Eleinte olyformát érez az ember, mintha szebbnek tartaná a szelídebb hajlású, egészen zöld hegyi tájakat, ahová vágyódunk, mihelyt a napsugarak égetni kezdenek. A kellemes szépnek képei és impressziói még fogva tartanak s tovább is kérdően nézünk a csupasz ormokra, várva tőlük a feleletet. Amint kocsink előre halad, más és más alakulatot mutatnak a hegyek és új tömegek lesznek láthatóvá. Kerek, toronyszerű az egyik, hegyes, éles a másik, jobbkéz felől pedig hosszú bástyafal kísér. „Ez itt a Sorapis, előttünk van az Antelao, vagy tán a Marmolata" mondjuk a térképet tanulmányozva. „Tessék csak azt a térképet elrakni", szólal meg kocsisunk, ki ritka jelenségként él emlékezetünkben, mert a kapott borravalót leszámította a kocsi árából. „Ismerek én itt mindent hegycsúcsot, 32 év óta járok erre a kocsimmal". Úgy látszik, a hegyi levegő megőrzi az ifjúságot, mert e kijelentéséig a tirolit 30 évesnek tartottuk volna. ,,Az ott nem a Marmolata, hanem a Cadini, de az Antelaot eltalálták az urságok". Ez is szép volt dicséretnek egy ily tapasztalt embertől. Schluderbach a körvonalban haladó útnak kiinduló pontja. Ez természetesen, mint errefelé szokás, mindenekelőtt egy elegáns szálló; hogy mi alkotja még a községet, az nem látható innen, kivéve a turistaházat. Elő is kerül a turistáknak többféle faja. Elsőrangúak a sötétbarna, majdnem rézbőrű hölgyek és urak, kiket hüvelykujjvastag talpú cipők és havasi rózsák — esetleg gyopár — ékesít. Diadaltól sugárzó szemük végtelen kicsinyléssel tekint le a szelíd módon, városi cipőkben sétálókra, s a kocsin ülőkre. Láthatók kövér urak, kik újdonatúj, a divatlap szerint készült turistaruhában, szépen kivasalt hátizsákkal, arcukon pedig komolyan ülő elhatározással katonásan lépdelnek. Egy félórányira Schluderbachtól az út emelkedni kezd. Leszállunk a lovak s az erdei séta kedvéért. A kocsi lassanként eltűnik s mi magunk vagyunk a hallgató fenyőerdőben. Csak nagyritkán csicsereg egy madárka. Mi sem szólunk semmit, nem adunk kifejezést elragadtatásunknak, nehogy megszakítsuk a csendet, mely oly mély, hogy a maga külön életét éli. Egy fordulónál kellemes meglepetésül előttünk zöldéi a Misurinato, a „Drei Zinen" nevű, meredekfalú hármas sziklahegy alatt, 1880 méter magasságban vagyunk. A nap erősen tűz, de a levegő más, mint ahonnan jöttünk. A szállóban láthatók nagy fényképfelvételeken a szomszédos sziklaormokra kapaszkodó urak, néha egy hölgy is, mint keresnek lábuk vagy kezük számára egy kis helyet a meredeken, mint függnek egy pillanatra szabadon ég és föld között, míg a vezető egy kiálló kőfokon fekve, a kötélen tartja őket. Fejcsóválva néztük az istenkísértés eme jeleneteit, csudálkozva, hogy akad ember, aki az önfenntartásnak (igaz, kissé filiszteres) ösztöne ellen akképpen cselekszik. A Misurina már az olasz királyság területéhez tartozik. Midőn átkeltünk a határon, egy kistermetű olasz katona fogadott, hátán puskával, de udvarias ,,bon giorno"-val ajkán. Minthogy a határ kanyargós, félóra múlva elhagytuk Itáliát, mert a két határoszlop közül ez egyik fekete-sárgán mosolygott. Az utasok ellátásáról szépen gondoskodnak itt. Egy óra múlva újabb szálló; ez Tre Croci. Innen Cortináig nem közlekedhetnek automobilok, mert az út meredek. — „Igen, az autók, ez egy országos csapás" mondja a kocsisunk, ki nem nagy híve a száguldó alkalmasságoknak. Persze nagyon kell figyelnie rájuk, a nem széles úton a kitérés elég gondot ad. „Ide jönnek az uraságok a jó levegő kedvéért, s aztán maguk rontják el", bölcselkedik nagykomolyan. — Aztán nekitámaszkodik a kocsinak s bár megerősítette a kerékféket, megfogja a tengelyt is s majdnem ölbe veszi a lovakat. Ezt látva, gyorsan leszállunk, élénk szemrehányásokat téve magunknak, hogy nem vettük előbb észre az út esését.