Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1977. (Pécs, 1979)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK 19 — 20. SZÁZAD - Eperjessy Géza: A pécsi kézműipar reformkori történetéhez

A mesterek száma százaléka 1. osztály 35 28,23 2. osztály 48 38,71 3. osztály 41 33,06 124 100,00 Eszerint 4. osztálynál alacsonyabb kategóriába sorolt iparossal a céhen kívüliek között nem találkozunk. Az első három osztályon belül a megoszlás elég egyenletesnek tűnik, noha legkisebb számmal itt is az 1. osztályúak szerepelnek. A mesterek osztályba sorolásának — mint fentebb is jeleztük — nem az volt az egyedüli kritériuma, hogy hány legénnyel dolgoztak. Akadt pl. olyan ácsmester, aki — ugyan csak nyáron — 4 legényt alkalmazott, s a 3. osztályba sorolták. Az egyik kőművest, aki 11. legényt foglalkoztatott, — szintén a nyári időszakban — a 2. osztályba; egy másik, aki 12 segéddel működött, a 3. osztályba került. A mesterek osztályba sorolásának másik fontos szempontja ingatlan vagyonuk nagysága volt. Erre nézve ugyancsak az összeírásokból — pl. az 1828. éviből —, s ezenkívül különösen plasztikus módon a céhek életéről oly sokat mondó vándorlás alóli felmentésekből értesülhetünk. 1813 és 1848 között Pécsett több mint 60 vándorlás alóli felmentésre irányuló kérelemmel találkoztunk a Helytartótanács Városi Osztályának anyagában. E kérelmek között egyébként csak egy-kettő olyan akadt, amelyet a Helytartótanács elutasított. A kérelemnek akkor adtak helyt, ha a szupplikáns igazolta, hogy — az általában kötelező 3 évből — már letöltött bizonyos időt, de a vándorlását családi körülményei (szülei vagy saját betegsége stb.) miatt félbe kelett szakítania. A kormányszék minden esetben megkérdezte a céh és a városi hatóság véleményét a kérelmezőről. A városi tanács az esetek nagy részében azért is javasolta a felmentést, mert az illetőnek (vagy szüleinek) olyan gazdasága van, amely távollétében az ebek harmincadjára kerülne. (Az elmaradt jövedelem pedig — tegyük hozzá — a város és az állam adóbevételét befolyásolná károsan.) A pécsi — és más szabad királyi városbeli — vándorlási kérelmek túlnyomó része olyanoktól származik, akiknek szülei, nagyszülei (vagy oldalági rokonai) maguk is céhes mesterek, özvegy mesternek, gyakran pedig polgárjoggal is rendelkeznek. A kérvényt gyakran nem is az érintett fél, hanem annak apja, vagy özvegy anyja intézte a városhoz vagy közvetlenül a kormányszékhez. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen kérelmezőket mind a céh, mind pedig a városi tanács szívesebben támogatta, mint a jöttmenteket, illetve azokat, akiknek a szülei nem voltak iparűzők.

57 Több szabad királyi város hasonló anyagának alapján levonhatjuk azt a következtetést,

58 hogy a szabad királyi városi céhekben sokkal több volt az olyan iparűző akiknek a felmenői is ugyanazt (vagy más) mesterséget űztek, mint a mezővárosi és különösen a falusi céhekben, ahol a kézművesek jobbára a mezőgazdaságból érkeztek. A szociológia nyelvén szólva, a szabad királyi városi céhekben sokkal kisebb volt az intergenerációs mobilitás. A céhek jellege — sa városi atmoszféra — ezért patinásabb — ha úgy tetszik — konzervatívabb. A kézművesek vagyoni helyzetére nézzünk néhány példát a sok közül. 1813-ban pl. egy özvegy azt kéri, hogy a két évet már vándorolt szűrszabólegény fiát azért mentsék föl, mert férje halála után „szántóföldek, rét, szőlő és ház, nem különben mesterséghez tartozandó eszközök maradtak."

59 Istó-