Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1974-1975. (Pécs, 1976)
TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE ÉS PÉCS VÁROS REFORMKORI TÖRTÉNETÉBŐL - Petrovich Ede: Baranya megye népoktatása a reform korban (1810—1848)
évi siklósi Visita mondja, hogy a reformátusoknak — Tapolcát kivéve — mindenütt (és felsorol 12 falut) van iskolájuk, de csak a siklósi tanító nevét ismeri, a többiekét nem, mert azok sűrűn változnak. Társadalmi hovatartozás tekintetében korszakunk tanítóinak zöme plebejus, ignobilis, azaz nem nemes. Nemesi családból származott 1810-ben a bodonyi, a sulimáni és a sumonyi, 1829-ben a mánfai és a ligeti tanító. Nézetünk szerint itt gyökerezik a Ratio egyik legfontosabb hatása, a magyar értelmiségi osztály kialakulása. A tanítói állás életpálya volt, az egyszerű szülőktől származó tanítók gyermekei sok esetben szintén a tanítói pályát választották, de ezek gyermekei már a gimnáziumot keresték és lettek belőlük tanárok, jegyzők, papok és orvosok. A képesítést az I. Ratio a tankerületi székhelyen, tehát Pécsett is, felállított Normál iskolához kötötte. A jelöltek az erre a célra szervezett 4. osztályt látogatták, hospitáltak az alsóbb osztályaiban is, és így elsajátították a tanítás metódusát. (Felbiger: Normal methodus). Ez a tanfolyam csak néhány hónapon át tartott, befejeztével a jelöltek vizsgát tettek és ez a vizsga képesítette őket bármely népiskolában tanítói működésre. Lényegében ezt a rendszert vette át a II. Ratio is azzal a különbséggel, hogy a képesítés nem volt egyetemes, hanem a jelölt tudása szerint vagy a triviális, vagy pedig a városi (capitalis, normál) iskolára szólt. A Normál iskola állami intézmény volt, anyagi terheit a Tanulmányi Alap viselte. A napóleoni háborúk idején ez a forrás kiapadt, a képesítésnek ez a módja megszűnt, helyette megelégedtek a városi iskoláknál tett vizsgával. Ez az állapot természetesen visszaesést jelentett a tanítók képzésében. Ennek előmozdítása végett egyes főpapok tanítóképző tanfolyamok felállítására törekedtek. Az első ilyen képzőt Pyrker László Szepeshelyen (1819), majd egri érsek korában Egerben (1828) szervezte. Példáját követte az egykori egri plébános, Szepesy Ignác, pécsi püspök, aki 1831-ben életre hívta a négy tanár vezetése alatt álló öt hónapos tanítóképzőt, a preparandiát. Szepesy még nem köthette a preparandiába való fölvételt magasabb előtanulmányokhoz, meg kellett elégednie, ha a jelöltek a népiskolát végezték el. Ennek következménye az volt, hogy az öt hónapos tanfolyam nem növelte jelentősen a tanítók tudását, sem az iskolák színvonalát. Ezért Szcitovszky János pécsi püspök 1841-ben kéttanfolyamúvá fejlesztette a preparandiát, egy-egy tanfolyam öt hónapig tartott. A beiratkozás föltétele a gimnázium alsó tagozatának, a 4 grammatikai osztálynak elvégzése volt. A képzésnek ez a módja sem volt hosszú életű, mert 1845-ben az újonnan szervezett állami tanítóképző mintájára a pécsi preparandiát is kétszer 10 hónapos tanfolyammá kívánták átszervezni. A közbejött politikai események egyelőre elodázták e tervet, sőt 1848-ban, bizonyára a jelöltek hadiszolgálata miatt, ideiglenesen megszűnt. Forrásaink kettőzött figyelmet szentelnek a tanítók képesítettségére, mert már 1810-ben minden esetben kitérnek erre a pontra. A válaszokból kitűnik, hogy a legtöbb tanító Pécsett vizsgázott, 1829 előtt bizonyára a Normál iskolánál. De van példa arra is, hogy az illető a kerületi esperesnél, vagy éppen a plébánosnál vizsgázott. Ezt olvassuk 1810-ben a keszűi, majsi, sumonyi, szentgyörgyi, vásárosdombói tanítók esetében. A képesítésnek ez a módja a legrégibb, a Ratio előtti időkből való, amikor még nem volt szigorúan előírva a hivatalos képesítés, amint ezt a drávaszentmártoni tanító mondotta. Az esperes előtti képesítés bizonyára csak a vallási ismeretekre szorítkozott, bár a szentkirályi tanító 1829-ben bevallotta, hogy a tanítási gyakorlatot a szentkirályi plébánostól tanulta. Ezzel szemben tisztán didaktikai oktatásra kell gondolnunk, amikor a jelölt elment más tanítóhoz és annál tanulta ki a tanítás mesterségét. így 1810-ben a laki tanító a sombereki és mohácsi tanítóknál, a szentdienesi a mágocsi mesternél, 1829-ben a rácvárosi tanító a kővágószőllősi, a báni a sombereki és tolnai, a szajki a bonyhádi tanítónál gyakornokoskodott. De ezek mellett voltak olyanok is, akik semmiféke képesítéssel nem rendelkeztek:
