Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1973. (Pécs, 1973)

BARANYAI HELYTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Kopasz Gábor: A baranyai nemzetőrség és ennek szerepe 1848—1849-ben

mégha ezek a nemzetőrök mögötte maradtak is a rendes sorkatonaság katonai értékének. 1848. április 26-án született meg a kormányhatározat 10 mozgó nemzetőr zászlóalj toborzásáról.

7 Amikor megindult a mozgó nemzetőrök toborzása, igen sok értelmiségi fiatalember, sőt tanuló ifjú jelentkezett nemzetőrnek. Tanárok tanítványaikkal együtt kérték felvételüket a nemzetőrök közé. A mozgó nemzetőr-zászlóaljak kiképzését, szervezését a sorkatonaság mintájára végezték. Csupán bizonyos tekintetben alkalmaztak némi enyhítést a katonai törvényeken az emberiességre való hivatkozással. A kormány 1848. május 1-én br. Baldacci Manó ezredest bízta meg a nemzetőrség szervezésének országos irányításával. Az ő feladata lett volna a mozgó nemzetőröknek a szükséges fegyverekkel való ellátása is. Baldacci azonban igen kevés fegyverrel rendelkezett, mert még inkább ő szólította fel a nemzetőröket, hogy ahol nem fenyeget veszély, a nemzetőrök saját fegyvereiket is bocsássák a fenyegetett országrészek rendelkezésére. A mozgó nemzetőrségbe be nem sorozott, vagyis a lakóhelyükön maradt rendes nemzetőröket továbbra is szervezetten együtt tartották és gyakorlatoztatták. Ezeket is zászlóaljakba sorolták és ellátták őket parancsnokokkal. Bár a mozgó nemzetőrök a haza védelmében igen jó szolgálatot tettek, összetételük és emberanyaguk szempontjából nem érték el egészen a sorkatonaság színvonalát. Mint vagyonos és családos embereket a védelmi vonalaknál szolgálatuk teljesítése közben többékevésbé lekötötték otthoni gondjaik. Alig várták a váltócsapatok megérkezését, őrszolgálati idejük leteltét, amely négy, hat, később pedig tíz hétben volt megállapítva. Azonban annak ellenére, hogy ezeket a többnyire vagyonos és családos emberekből álló mozgó nemzetőrcsapatokat hosszú ideig, lakóhelyüktől távol hadi szolgálatra alkalmazni nem lehetett, mégis a védelmi vonalakon igen hasznos szolgálatot teljesítettek. A hadtörténetírók megállapítása szerint is sokkal nagyobb eredményt mutattak fel, mint amennyit eleinte egyáltalán várni lehetett tőlük. Szorgalmasak voltak a kiképzés alatt, igyekvők a fegyverforgatásban és megálltak helyüket a harctereken is, amikor erre — különösen Jelacic betörése után — sor került. Mégis a kormány a mozgó nemzetőrség önmagában rejlő hátrányait akarta kiküszöbölni, amikor 1848. augusztusban elrendelte megyénként és szab. kir. városonként az ún. önkéntes nemzetőrség megszervezését. Az összeírt nemzetőrökből és a már mozgóvá tett nemzetőrcsapatokból önkéntes jelentkezés folytán olyan teljesen katonai jellegű, önkéntes nemzetőrség felállítását rendelte el, amelynek tagjai elkötelezik magukat a szabadságharc végéig, ameddig a háború tart. Az önkéntes nemzetőrség gyalogságból és lovasságból állott, s egészen 8 000-es létszámig volt növelhető. Az országot négy részre osztva, Pápát, Vácot, Szolnokot és Aradot jelölték ki az önkéntesek fő gyülekezési központjaiul. Ezen központok, illetve országrészek szerint nevezte ki a kormány az önkéntes seregek főparancsnokait. A nemzetőrségnek ez az átszervezése némely megyénél zökkenőt jelentett a mozgó nemzetőrség váltó csapatainak a kiállításában. Pedig a kormány elgondolása az volt, hogy mindaddig, amíg az önkéntes nemzetőrség megszervezése be nem fejeződik, a mozgó nemzetőrök váltó csapatait folyamatosan ki kell állítaniok a megyéknek. Ahol a megyék ezt nem értették meg, vagy valamilyen okból kibúvót kerestek, zavart okozhattak a védelmi őrvonalakon. A legnagyobb baj akkor támadt, ha a már letelt szolgálati idejű mozgó nemzetőreiket hazarendelték és a váltó csapatokat nem küldték el helyükbe, mert ilyenkor azon a helyen az őrvonal őrizetlenül maradt. Egyébként az önkéntes nemzetőrség megszervezése után továbbra is fennmaradt a mozgó nemzetőrség. A szabadságharc alatt, amikor szükség volt minden fegyvertfogható férfira, a kormány állandóan szorgalmazta a nemzetőröknek lakóhelyükről való kimozdítását, mozgóvá tételét. De rendszerint „fegyverben" tartották a mindvégig otthonmaradt rendes