Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1973. (Pécs, 1973)
BARANYAI HELYTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Szűts Emil: Baranya megye 1848—1849-ben
A siklósi kerület azután valóban Táncsis Mihályt választotta meg követnek. Annak ellenére, hogy kortes fogásként azt hirdették ellenfelei, hogy Táncsics semmiképpen nem lehet képviselő, mert nincs birtoka, amit a választójogi törvény megkíván, s hogy börtönviselt ember. A nagyharsányi bíró erre kijelentette, hogy egész telkes földbirtokának felét hajlandó Táncsicsra íratni örökségül. A másik érvet Kossuth példájával szerelték le, aki szintén börtönben ült, s mégis Pest vármegye országgyűlési követe lett. „A siklósi derék választó polgárok hangsúlyozták — írja Táncsics —, hogy kiváltképp azért választanak meg, mert fogságban voltam, és azért raboskodtam, mert a nép jogaiért, érdekei mellet küzdöttem. Elleneim erre elnémultak." 26 III. A követválasztásokkal egyidejűleg a déli határ felől jelentkezett a növekvő veszély, amely rövid időn belül a megye lakosságának központi problémájává lett. Már április végén a megye görögkeleti egyházaihoz a karlócai ortodox szerb egyházközség által kibocsátott körlevelek érkeztek. Ezeket az ország valamennyi szerb egyházközségének megküldték. Ezekben a szerbek régi követelései mellett néhány új törekvés is megfogalmazódott, köztük az önálló szerb tartomány létrehozásának igénye. Körülbelül ugyanezeket a követelményeket ismételte meg a május 14-én tartott karlócai szerb nemzetgyűlés is, amikor elhatározta, hogy a Temesköz, Bácska, Baranya, a Szerémség és a határvidék külön vajdasággá alakul a birodalom keretében. A formájában feudális szerb nemzeti gyűlés kiforrott nemzeti programot rögzített, és kifejezte a magyar kormánnyal való nyílt szakítást. Ettől kezdve a hatalom a délvidéken mindinkább az ő kezükbe csúszott át. — A körlevelek ebben az időszakban semmiféle különösebb visszhangra nem találnak a megye délszláv lakói között. 27 Az udvar április 25-én tette közzé új alkotmánytervezetét, amely az örökös tartományok számára készült, s ebben a nemzetek egyenjogúsítását ígérte meg. Ennek hatására még olyan nemzetiségi vezetők is Bécs felé kezdtek fordulni, akik korábban nem adtak hitelt a Habsburgpárti nézeteknek. Ugyanakkor a magyar vezető osztályok magatartásában nem következett be változás. Ez a helyzet törvényszerűen vezetett a szakításhoz. A veszély legszembetűnőbben Horvátország felől fenyegetett. A Bécsbe orientálódó jobboldali elemek a Horvát Nemzeti Pártban a forradalom után is igen fontos pozíciókat tartottak kezükben, sőt Jelacic bánná való kinevezése csak növelte hatalmi állásukat. A magyar köznemesség képviselői a múlt magyar—horvát ellentéteiből okulva beleegyeztek abba, hogy a horvátok belügyeikben anyanyelvüket használják, csak a Magyarországgal való érintkezés nyelve legyen magyar. Tiszteletben kívánták tartani a horvát tartománygyűlés jogkörét is. A horvát mozgalom azonban ezeknél az engedményeknél lényegesen tovább kivánt menni, a magyar köznemesség azonban nem méltányolta a március 25-én elfogadott zágrábi határozatokat. így a magyar—horvát ellentét egyre jobban éleződött. Jelacic áprilisban sorozatos magyar ellenes intézkedéseket tett, az osztrák ellenforradalom célkitűzéseinek megfelelően. Horvát származású lévén nemzeti politikusnak tüntethette fel magát a nép előtt. Kihasználva a 48-as úrbéri törvények fogyatékosságait, hirdetik az erdők, rétek felosztását és a nemesi előjogok teljes eltörlését. Ennek hatására a falvak népének jórésze kezdte elhinni, hogy a paraszti kívánságok csupán a magyar kormány ellenében, a nemzeti törekvésekkel együtt valósíthatók meg. Jelacic ugyanakkor Horvátországot kivonta a magyar kormány hatásköre alól. A törvényhatóságoknak megtiltotta Pest rendeleteinek elfogadását, a főispáni székekbe az Illir párt tagjait ültette, létrehozta a báni tanácsot, amely lényegében a külön kormány szerepét töltötte be. Statáriumot hirdetett a magyarbarátok ellen.
