Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
68 AZ ERŐ 1925. november hó. Cseppet sem szerettem. Borzadozva néztem megrémült alakját. Sötétzöld ruháját, fehér hó-kalapját; Csúcsain a fenyőt, Tövén a kis falut, s óriás temetőt Jaj, de kinevettem. (Mátrafüred, 1925.). Cseppet sem szerettem. Mégis, mikor ott az emberek körében Szertefoszlott álmom, elveszett reményem, Megátkozva mindent, Elindultam újra megkeresni Istent: Hozzá menekültem, Dieues István. Mese a mesemondó atyjáról. Elmúlt a háború. Nem úgy épen, mint a régiek, ahol szép csöndesen szögre akasztották a rozsdás fringiákat a hazatért nemes urak és kiültek az ambitusra pipázni. S amig az itthonvalók ezer kérdéssel ostromolták a hadfit, az egykedvű furfanggal terelte el magáról a figyelmet. „Megellett-e már a Katalin, édes sógor?“ (Értvén a név alatt egy szarvas nőszemélyt.) Az atyafiak megnyugodtak és folyt a szó az időjárásról, ekéről-kapáról, az ördöngős javasasszonyról, mindenről, csak a háborúról nem. Azt lassan elfelejtették. Nem. „Ez“ most nem úgy volt. Hisz ez tulajdonképen ott és akkor kezdődött, amikor sok-sok százezerén szólhattak imigyen : „Hej, hogy verje meg az Isten azt a cudar puskát ! Csakhogy letehettük.“ De hiszen ezekkel mind még nem mondtam semmi különöset. A különös ott kezdődött, amikor az apám a vérfürdőből, halálgyárból hazakerült. Beteg volt ugyan, beteg, de legalább olyan volt, mint az egész kenyér; nem hiányzott belőle semmi. Még el tudott menni egyetlen egyszer az Isten-házába, azután lafeküdt egy karosszékbe, hogy sok-sok ideig fel ne álljon onnan. Közben pedig özönlött haza feltartózhatatlanul az őszirózsás had. Részegen és gyáván. És raboltak, pusztítottak. Raboltak, pusztították önmagukat. A karosszék lakója pedig sirt, sirt. És sirt akkor is, mikor biborszinű zászlókat bontottak meg és rohantak vele az ellen — elől. Az ellen pedig akkor már a város alatt járt a temetőknél és onnan okádta a védtelen városra ágyúinak tartalmát. Tehetetlen dühében sirt akkor a hadfi : — „Csak a lábom engedne! Hej, ha az erős volna!“ — „Ugy-e, édesapám, lesz még a te lábod erős?“ — „Lesz, lesz. Olyan, mint a vas!“ És vártuk az erő jöttét. Számítgattuk a lassan múló napokat. Egy nap elvitték az apámat egy messzi klinikára. Megsimogatta a fejemet: „Mondd meg annak az oláhnak, hogy vigyázzon, mert most már csakugyan meggyógyulok.“ És csakugyan vaslába lett. De akkor még szomorúbb volt, mert két mankót kellett szorongatni a hóna alatt és csak bicegve járhatott . . . (Nyíregyháza, 1925.) Dienes István. Hegyek.
