Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
1925. november hó. AZ ERŐ 65 A MAGYAR DIÁK ANEKDOTAKINCSE. Egy régi halasi diák emlékeiből. Ács Gedeon ref. lelkész, 48-as nemzetőr-kapitány törökországi s amerikai bujdosása idején írt naplófeljegyzéseiből mutatjuk be az alábbi kis részletet. E feljegyzésekben nemcsak a nagy történeti eseményekről emlékezik meg, hanem örömest elidőzik gyermek- és diákéveinek eseményeinél is. Az itt következő rövid mutatvány halasi diákkorának két derűs epizódját beszéli el. I. A kis diák és a csillagkeresztes dáma. Kiskunhalason gyermekkoromban nehéz volt olvasn1 valót kapnunk. Egyik tanulótársam, Mihó Laci, hozott néha egy-egy könyvet azokból, melyekkel apja vásárra járt, pl. Báró de Manxot, Szájjas Pétert, Peleskei nótáriust, Benyovszkyt, Robinson Crusoet stb. Néha kaptunk holmi vizenyős német regényt átkozott magyar fordítás, ban, pl. Hertford és Klárikát, vagy eredeti magyar Erbiát s egyéb effélét. Néha mitsem kaptunk s olyankor Trattner Károlyi Nemzeti Kalendáriumát tanulmányoztuk, mert az encyclopaedia volt szemünkben, melyből ezerféle hasznos ismeretet merítettünk. Kimértük a veresbetüs sátoros ünnepek távolságát s örültünk, ha karácsony első napja hétfőre vagy péntekre vagy bármely egyik nem vasárnapra esett. Az országos vásárokat sem mellőztük; sem az uralkodó fejedelmeket és azok családjánál tagjait ; sem a Dicasteriumokat, sem egyebeket, mit Tvattner és Károlyi nyomtatásra méltónak találtak. De különös gyönyörrel tanulmányoztuk a magyar huszárezredek egyenruháját s tudtuk ugyan könyv nélkül is de azért minden alkalommal elolvastuk mindazt, mit buzavirágszin mentékről, piros nadrágokról stb. írva találtunk. Aztán válogattunk az ezredek között s mindegyikünknek volt kedvence, melybe beállni óhajtott . . . Természetes, hogy a Csillagkeresztes Dámákat sem hagytuk ki s gyakran tűnődtünk, milyen lehet az a Csillagkereszt, milyen maga a Csillagkeresztes Dáma ? • Általános volt közöttünk a meggyőződés, hogy e Dámákat a világ legszebb asszonyaiból válogatják s egyszer Péter Bandiban (vagy Laci volt a neve? nem emlékezem tisztán) annyira ment a csillagkeresztes dámák iránti vágy, hogy a rövid legény elhatározta, hogy bármibe kerül is, elmegy s addig haza sem jön, míg Csillagkeresztes Dámára nem talál. El is indult, csupán pár évvel idősebb nénje tudtával s egy darab kenyeret és szalonnát dugva zsebébe, ment a pusztába. Minthogy az iskolából kimaradt, a tanító érte küldött, de a háznál nem tudták hol van. „Fukuzál a semmire való“ monda a ttmító s néhány buksi fiút tüstént kiküldött, hogy nyomozzák a szökevényt a Bánom-kertekben (a régi temető még akkor pusztaság volt s túlra j ta mocsár, melyet azonban már részben feltöltöttek, de nem elég magasra s mivel a víz nem volt lecsapolva, igen gyakran megesett, hogy esős időben az ily töltvényen alakított kerteket elvitte a víz, ezért nevezte azt a nép Bánom-kertnek, azt hívén, gazdáik bánják, hogy reá költöttek.) De a vándor lovagot ott nem találták, sem a szőlők között; azonban, minthogy gyakran fukuzált, eltűntén első nap nem aggódtak De midőn este későn nem jött haza, szülei megijedtek s komolyabban kezdtek gondolkozni kerestetéséről. Ki is doboltatták. Végre nénje is megijedvén, kivallotta titkát, hogy öccse elment Csillagkeresztes Dámát keresni. Hajdúkat küldtek tüstént több irányban a pusztába s ezek egyikének sikerült mintegy három nap múlva megtalálnia s elcsípnie a vándor lovagot, ki míg eleségben tartott, becsülte a tanyákat, de miután nem volt mit ennie, kénytelen volt juhásznékhoz folyamodni egy kis tejért s kenyérért. Vájjon mi lett e jámborból ? Indult-e miután felnőtt, efféle regényes kalandokra ? . . Látott-e valaha igazi csillagkeresztes dámat, s ha látott, beleszeretett-e, óhajtotta-e elragadni s elvinni Halasra, hogy ott azoknak, kikkel olvasgatta Trattner-Károly naptárát, bemutassa e szavakkal: „Ni fiuk, nézzétek, itt a Csillagkeresztes Dáma, kit egykor annyira óhajtottatok tűzből-vízből, rablók kezéből megszabadítani s kinek birtokáért készek lettetek volna lándzsát tűrni akár diarbekiri vitézzel, akár rajnamelléki lovaggal, akár' valamely tündér fiával. II. Mire jó az ólmos eső. Kegyetlen hideg van, december közepe óta folyvást keményedé. Múlt vasárnap a hőmérő egész nap zéruson alul állt s estefelé havazni kezdett. Éles szél süvöltött, metszve az ember arcát, mintha Aeolus fiai jegesített beretvákat vagy arkansasi1 fogpiszkálókat hajigáltak volna azon jámbornak szeme közé, kit sorsa vagy szeszélye e misanthrop időben az utcára kényszeritett. A hó sem esett tiszta öreg pelyhekben, de a legfinomabb apró csillagocskákban, melyek végtelen sűrűségben röpködtek a „szelek szárnyain.“ föl és alá s minden irányban, zavarba hozva a nézőt, ki alig volt képes elhatározni, vájjon e fehér csillagocskák alulról röppennek fölfelé, a fődön születve, de ég felé törekedve, mint nemes férfiak lelke, vagy felülről esnek alá, mint tűzre rossz fát rakott angyalkák, vagy a hideg észak apró postái, vagy éppen délen gyártotta őket valamely ügyes természettudós és tehetsége mutatványául küldi északra. Minden lehető irányban repültek. Én ez este látogatóban jártam s tíz óra tájon vándoroltam hazafelé, néhol jeges járdán csúszva, néhol térdig gázolva a fuvatagban. Miként érkezhettem haza, talány előttem, mert ha nyitva volt is szemem, a hópor miatt nem láthattam s e mellett ha egyet léptem előre, egyet csúsztam hátrafelé is. Ólmos eső esett egy magyar városkában, valamikor a régi jó időkben, mikor az ólmos eső is szebb volt még, mint jelenleg a nyári szárazság utáni zápor. Az utca síkos volt s a gimnázium reményteljes növendékeinek egyike használta a jó alkalmat és mulatván kényekedve szerint, feledte az iskolai órát, későn érkezett s nem éppen könnyű kedéllyel lépett be a terembe, ahol inogyorófa-pálca szokott azon időkben uralkodni s tömni hasznos ismereteket a próféták fiáiba. „Hol voltál, semmire kellő!“ — rivalkodott rája Dominus Clarissimus Orbilius,2 mért nem jöttél kellő időben ?. . . procumbe3 Nebuló ! — „Hiszen jókor indultam én, Domine Clarissime, s azt ides anyám is megmondhatja, ha Dominus Clarissimus megkérdezi, — de ólly síkos van az utcán, hogy ha egyet léptem előre, kettőt csúsztam hátra felé.“ — „Ejnye, nequam,4 hogy mersz illyesmivel állni elő?.. Hisz illy formán soha sem érhettél volna idee te furcifer!“ ■' Igen, kérem alássan, — felele a fiú, — de végre háttal fordultam az iskola felé s ellenkező irány1 Egyetemi város Amerikában. — 2 Feküdj le 1 — 8 Semmirekellő í — 4 Akasztófáravaló! — 5 Orbiliusnak nevezi a a tanítót egy Horatius korabeli mogorvaságáról és pólcázásáról nevezetes iskolamester után.
