Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-06-01 / 10. szám
1926. június hó. AZ ERŐ 235 fűzik őket az államhoz. A hívek erősítik az egyleti szellemet. a szervezkedést, mely a német nagyság egyik titka. Az ellenségek pedig alkalmat adnak, hogy a kneipe és a menzura túlkapásait fékezzék. Ennek a német diákéletnek két fontos momentuma: a kneipe és a menzura, ha nem is mindig esztétikus jelenség, megfelel a germán szellemnek s igen jó nevelő. Bizonyos katonai szellemet nevel belé a tagokba s társas együttlétre szoktatja őket. Az egyleti élet sok tekintetben előiskola, összehangoló, kiegyenlítő. A gyámoltalant talpraállítja, a hánykolódót mérsékeli s az egyéni érdek fölébe emeli a közös célt. Egy percig sem állítom, hogy a német diák valami nagyon megfelelne a mi magyar ízlésünknek. Sokszor bizony egészen kellemetlen, fölénykedő és hajszálhasogató, nehézkes legények ezek. De mint öszszesség mindig irigyelni tudtam őket, mert noha az elefántok bája van bennük, mégis valami olyasmit tudnak csinálni rengeteg egyletükkel, amire mi, szétszórt magyarok, ifjúságukban s bizony sokszor később is képtelenek vagyunk. Eskütársak* Keszthely közelében Fenékpusztán a herceg Festetich uradalomnak van egy érdekes gulyája. Nem sok darabból áll, de valami különös fajt képvisel: durvább szőrű, csontosabb, vadabb külsejű a rendes szürkésfehér marhánál. Ezt a csekély számú gulyát derekas jégeső alkalmával láttam egy hatalmas koronájú fa tövében. Kérdem az egyik cselédtől: miért nem hajtották be ezeket a vihar előtt az istállóba, hiszen 50 lépésnyire vannak tőle? — a cseléd erre azt válaszolta: mert ez a szilaj gulya. Ez a szilaj marha a régi magyar fajta, ezt akarja a maga eredeti életmódjában fenntartani a hercegi uradalom : ilyen gulyát és ilyen szabadon tartottak őseink most 900 éve. Tudomány volt ezeket összetartani, — hát még összeterelni, ha megvadultak ? Ha el — kiszaladtak egy másik nemzetség birtokáig, s ott annak a pásztoraitól kellett „visszakérni“, — biza könnyű helyen állhatott a fejbeverés s ha valamelyik legénye erősebbet talált ütni a kelleténél, vagy a másiknak gyöngébb volt a koponyája a kelleténél, hamarosan készen volt a gyilkosság. Került bíróság elé a dolog. De már most ki a hibás ? miféle büntetést érdemel ? Ma sem olyan könnyű ez a megállapítás. Van törvény mindenre, az igaz, mégis a hívatásos bírónak is joga van a tettek „mérlegelésére“, — még nagyobb mértékben jogosult erre az esküdtszék. De még a mai esküdtszéknél is nagyobb hatásköre volt ezen a téren a magyar középkor folyamán nem a bíróságnak, hanem a vádlott saját nemzetségének. Szent László törvénye szerint a király követe egyenesen azzal fordult a falvak lakosságához : adják ki a tolvajokat, rablókat fölakasztás végett. Akiket aztán a nép megnevezett, azoknak neveit összeírták és kihirdették, hogy „ezeket a gonosztevőket ki ahol találja, a várak területein, városokban, szabad királyi és királynéi városokban, a nemesek birtokain, bárki, vagy bárkik találják meg valamennyit, vagy külön akármelyiket közülök, szabad mindenkinek őket megölni, felakasztani, akármiféle kínzással illetni és minden néven nevezendő javaikat, vagyonukat elvenni és megtartani, senki ezért bosszút nem állhat. Ha valaki csak szállást is ad az ilyen elitéltnek, hasonló módon bűnhődjék“. Ilyen sorsra juttathatta a nép azt, aki a közharagra adott okot. de ugyanúgy védelmezhette kedvenceit is a nép, mert az Árpádkorban végig a meghatározott ügyben folyó pörökben nem arra keresett a bíró tanút, hogy a vádlottat ki látta a bűn elkövetésekor, — (van valami az ősi jogérzésből abban, mikor a mai viccekben a ludas a két tanúval szemben, aki látta, száz olyan tanút Ígér, aki nem látta, hogy ő lopott), — hanem mentőtanúk előállítását követelte. Ha a bíró maga sem hitt a vádlott bűnösségében, megelégedett három tanúval, súlyosabb gyanú esetén hat, tizenkettő, stb. (föl egészen 96-ig) tanúnak kellett igazolnia nem azt, hogy látta a bűntett elkövetését, hanem azt, hogy a vádlott ártatlan ! Ezek a tanúk nem azt nézték, hogy éppen ebben a pörös esetben hibás-e a vádlott, hanem azt, hogy általában milyen a viselkedése. Ha vihar vitte el a nádviskók egy részét, vagy tűz pusztított^ el őket — az ilyen „törvényes vád alá került ember szívesen osztotta meg a maga viskóját a károsulttal. hiszen ilyen módon lekötelezte őket a tanúságtétel esetére s elgondolhatjuk, hogy amikor a tanúk fölvonúltalására került a sor, a rokonság végiggondolt a vádlott életén: ott volt-e a helyén mikor farkasok rohantak a birkákra, mikor mézet gyűjteni mentek az erdőre, — de nem a mai budai erdőkre, hanem a 900 év előtti rengetegekbe, amelyikekben a mesemondónak nem kellett kitalálnia a veszélyes kalandokat, láthatta ő maga a medvét a vaddisznócsorda küriil settenkedve, — az össze-visszadőlt faóriások közt átvillogott reá a bozontos bölény sötét szeme, — legény volt a talpán, aki mégis merészelt mézet gyűjteni, málnát szedni, mikor ez annyira kellett, hiszen nem volt még cukor s kevés volt a gyümölcsös. Nem is hagyták el az ilyen embert. Ha valami lólopásba, marhaelhajtásba keveredett, megesküdtek annyian, ahányra szükség volt, hogy az illető derék, becsületes ember, — ha valami agyonverési históriából kifolyólag nem sikerült egészen tisztázniok és reásózták az emberölés tarifáját (rabszolga: 5 tinó, szabad ember: 12 tinó, előkelő úrnő: 55 tinó, igen nagy úr: 110 tinó) — akkor nem szolgáltatták ki őt az ellenfél bosszújának — t. i. a középkori bíró nem maga hajtatta végre az ítéletet, hanem átadta a bűnöst a pörben nyertes félnek — hanem megadták helyette a váltságdíját a nemzetség vagyonából. Haszontalan emberért ezt persze nem tették meg, — nem rejtették el a poroszló elől. Pogánykori maradvány ez a mi igazságszolgáltatásunkban és segített fenntartani a pogánykori állapotokat, különösen a nemzetiségi összetartást. Ha valaki szolgasorból megszökve, a szabadok közé akart jutni, szolgatársainak esküjére vissza kellett térnie régi állapotába, ha várjobbágynak vagy nemesnek szabadságában kételkedtek, földjét elfoglalták, társaiknak esküje segítette meg őket. A tatárfutás után 2—3, sőt hét vármegye népét is összehívták néha, hogy eskü alatt mondják cl a gyilkosok, rablók nevét, tegyenek tanúságot a fölforgatott birtok ügyekben. Nem lehetett jó dolga akkor a „jöttment“ embernek: honnan szerzett volna tanúkat bármiféle vágy ellenében ? És nagyon jellemző, hogy a jobbágyok szabad költözködéséről az első törvényünk Nagy Lajosé (1351-iki 18. törvénycikk). Ebben a korban (az anjouk idejében) a tanúságtételnek mai formája terjedt, t. i. mindinkább azt kérdezték a tanútól, amit maga látott. Tiltotta már az aranybulla 6. pontja is, hogy „összeesküdve“ tolvajnak kiáltson valakit a nép „amint szokták“ de a szokás megmaradt még évszáza
