Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1926-04-01 / 8. szám

1926. április hó. AZ E 11 ő 18! — Ez a papírlap csak jelkép, — szólt — mert önre olyan nagy kegy sugárzik a birodalom legfőbb urának elhatározásából, hogy azt a legnagyobb tiszteletlenség volna leírni. Én érdemetlien kis porszem vagyok, hogy ■ezt a nagy megtiszteltetést elmondjam. Folytassa az én helyettesem. A mellette álló „helyettes-helyettes“ előrelépett. — Érdemtelen vagyok, hogy az én Szavaim hir­desse az ön nagy dicsőségét, mert ha elmondanám, a szavak e négy fal között maradnak és tiszteletlenségre vallanának a legfőbb úr iránt. En nem merem elmon­dani. Szóljon a helyettesem. Az alhelyettes előlépett. Az estély. — Ha szabad lesz bátornak lennem tisztelettel al­kalmatlankodni, mélységes megalázottsággal esedezem, kegyeskedjék néhány szóra a szabadba kifáradni, hogy bátortalan szavaim a szabadban hangozhassanak el, mert itt lélekzetünk és hanghullámaink már megron­tották a levegőt. Komikus méltósággal indultak kifelé. Utánuk mentem. Az ajtó előtti térségen megálltunk. Egy újabb helyettes megrázta csengőjét, egy másik fák­lyát gyújtott, ogy harmadik kezébe vette az üres pa­pírszalagot, átnyújtotta a szobámban legutóbb beszélt alhelyettesnek, aki, mintha a tiszta papírlapról olvasta volna, így szólt: — Nagy merészséggel és hallatlan bátorsággal hirdetem ki uralkodó urunk legfőbb határozatát! Eoi a uioa ea! Végtelen hosszú címek felsorolása után, hallatla­nul mulatságos terjengősséggel megszerkesztett be­szédbe kezdett, amiből megértettem a nagy kegyet, amellyel a főplemplem elhalmozott. Annyi volt az egész, hogy a főplemplem meghíyott a főkolompos tanácsúr estélyére, még pedig azzal a kifejezett óhajtással, hogy vegyem feleségül a tanács­úrnak „Ua“ nevű leányát. Messzebbmenő politikai cé­lokat szolgált volna ez a házasság. A házasság következtében egész életemre Plem­­plemben maradtam volna. Ilyenformán az udvari ha­talom azt remélte, hogy megtanítom őket az európai műveltségre, főleg pedig arra a borzalmas valamire, amit ők nem ismertek. Ez a „valami“ a háború volt, a puskapor, öldöklő fegyverek készítése. Mindezt itt nem ismerték. Nem tudtam felfogni, miért kell ez nekik. Elhatároztam, hogy sohasem fogják tőlem meg­tudni. Nem tehettem mást, földig kellett hajolnom az uralkodói kegy előtt és elfogadtam a meghívást. Másnap este aranyzsinórokkal tuleifrázott egyen­ruhába öltöztem, nyakamba aranycsengőt, oldalamra aranybárdot kötöttem, — mint állásaim szimbólumait, — három helyettesem meg a kezében hordozta ezeket a jelvényeket. Ilyenforma pompával vonultam át az udvari bálterembe. A terem ajtaja előtt a főkolompos tanácsúi1 foga­dott, nyakában óriási aranykolomp.pal, amely a legki­sebb mozdulatra is borzasztó csörömpölést vitt végbe. A bálteremben magas emelvényen a főplemplem ült, összes helyettesei köréje csoportosulva, őrizték min­den mozdulatát. Mélyen meghajoltam előtte, aztán helyetteseim a számomra fentartött bársonyszékhez vezettek. Csak most tudtam körülnézni. Számtalan kisfejű ember ül­dögélt a terem oldalain elhúzódó padsorokban. A he­lyettesek, alhelyettcsek és segédhelyettesek a terem közepén sürögtek-forogtak. Hihetetlenül kis fejű nők üldögéltek a terem sarkában, a többiek ugyancsak ide­­orla sétálgattak. Egy másik pmelvénven ült a zenekar, előttem is­meretlen, furcsa hangszereivel. Dobok, cíntányérok, különféle alakú kacskaringós trombiták, kolompok, csengők, tetszés szerint hosszúra vagy rövidre nyújt­ható fuvolafélék sokaságát figyeltem meg. Rövid kis idő miuilva óriási puffanás remegtette meg a termet. Ez a puffanás háromszor ismétlődött. Utána valamennyi, lcolomp, csengő megszólalt. Kény­telen voltam én is követni az udvari szokást és esze­veszetten rázogattam a nyakamba akasztott csengőt. Hangos „A o o o!“-kiabálásókra, ami plemplem nyelven „csendet“ jelent, elhallgattak a csengők, meg sem mozdultunk, szoborszerűen, mereven ültünk, áll­tunk, nehogy a csengők megszólaljanak. Újabb nagy puffanásra felemelkedett a föplem­­plem. Csak a száját mozgatta, de hangot nem adott, mert „beszélő“ helyettese beszólt.. Végtelen hosszú címeik fölsorolása után bejelen­tette, hogy megkezdődhet a tánc. Megszólalt a zenekar. Már pár perc múlva szé­delgő, zugó fejjel támolyogtam a terem sarkába. Ször­nyűség volt! Dobok irgalmatlan mennydörgése, puf­­fogása, cíntányérok, trombiták rémiiletes, artikulát­­lan, minden dallam nélküli recsegése, ropogása haso­gatták a fülemet. A tánc furcsa, groteszk őrjöngés volt. A táncoló párok csak egy helyben állva rázogat­­ták magukat. Eleinte csak a- lábuk rezgett. Ez a rez­gés, reszketős lassankint átvonult egész testükre s mindjobban és jobban hatalmasodott ez az őrjöngő roham.

Next

/
Oldalképek
Tartalom