Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
164 AZ ERŐ 1926. március hó. vesd ki őket azért, hogy orrocskájukat minduntalan beleütögetik a puha hóba s tüsszentenek tőle. Nemsokára ideérnek! Csöndesen legyetek! Hallgassuk meg, mit beszélnek. Lackó, te se mozogj többé! Haliga csak! — Anyuskám! Olyan régen viszel már bennünket itt a nagy hóban. Reggel óta jövünk! —■ Anyuskám! — szólt a leghátulsó kis medvefiú — azt ígérted, hogy nemsokára adsz ennivalót nekünk. Kérek hát! Olyan éhes vagyok. — Csöndesen legyetek, gyerekek, — feleli a medvemama — már csak keveset kell mennünk s elérjük a tengert, ahol egy kis forrás ömlik bele. Ott nincs befagyva s majd lesz hal és hozzá moha bőségesen. így ballagnak tovább. Megint megszólal az egyik medvefiu. —■ Anyuskám! Miért megyünk mi mindig arrafelé? — Hát merre menjünk? — Vigyél minket egy#zor arra is, ahol az a nagy fényes csillag ragyog! — A nap felé? Oh, kis fiam, ha arra vinnélek benneteket, akkor nagyon-nagyon sokára elérkeznénk oda, ahol nincsen hó, ahol sűrű, zöld erdők vannak, nagy kertek, melyekben sok-sok gyümölcs lóg a fákon s a vizek tele vannak jó nagy halakkal. .. — Akkor hát miért nem megyünk mégis oda ? — kérdezi egyszerre mind a hét kis medvefiu! —• Gyerekek, —■ mondja a jegesmedve mama s komorrá válik az arca és szemei csillognak — ez a nagy hó, ez a hideg, ez az örök fagy, ez a mi hazánk! Itt laktak az én szüleim, itt születtek a nagyszüleim is s itt porlad a csontja minden ősünknek. Nem kell nekünk az az ország, ahol a nap sokkal magasabban sétál az égboltozaton, ahol melegebb van és ahol bőségesebb táplálékot találnánk! Ez a havas világ a mi hazánk, itt kell nekünk továbbra is laknunk s itt fogtok majd megöregedni ti is. Nem igazi jegesmedve az, amelyik más országba kívánkozik. Szeressétek ezt a helyet! Mert ez a jeges, örökké havas világ a mi hazánk! Ezt a területet a természet megmásíthatatlan parancsa rendelte számunkra. Ehhez formálta és fejlesztette testünket, egész szervezetünket. A mi testünk alkotásával a földön sehol másutt meg nem tudunk élni, csak itt. 11a melegebb tájakon vándorolnánk, ott rövidesen elpusztulnánk. A mi életünk itt szenvedésekkel teljes ugyan, de igazán élni csak itt lehetséges s éppen azért csak itt örvendetes. A természet ezért oltotta belénk is ennek a sivár világnak a szeretetét! A medvemama elhallgatott; csöndesén mennek tovább s csupán a hó ropog széles talpaik alatt. Olvassunk együtt! Jó lesz, gyerekek? Azt hiszem, ha kicseréljük ezentúl gondolatainkat és érzéseinket egy-egy jó vagy nem is olyan jó könyv fölött, lassankint nagyon sok új kincset megtanulunk majd egymástól észrevenni. Több szem többet lát, több szív többet érez. Több agytekervény többmásféleképen csavarodik. Hát én ezt itt most meg is kezdem. Szeretném ugyan, ha valóban megbeszélés lenne ezekből az apró mono'ógokból és ti is hallatnátok a szavatokat, de ha nem teszitek az se baj. Aki valami szépet (vagy csúnyát) észrevesz, kötelessége legalább ccccc-t vagy pfujt mondani, a többiekre való tekintetből, akár kapja vissza a kölcsönt, akár sem. Rendszert senki se keressen beitne, hiszen a szép és csúnya dolgok sem kerülnek rendszeresen elibénk. Vegyétek úgy, ami lenni akar; Egy-egy kurta, elharapott kaccantás vagy arcfintorítás, miközben fordít egyet az ember s amilyet sokat láthattatok, ha olvasás közben megfigyeltetek valakit. 1. Komáromi János : A pataki diákok. Az író egy kis dárdás nevében meséli el első kollégiumi éve tarka históriáit. Nagy szerencse ránk, olvasókra nézve, hogy ez sikerül neki. Ezért t. i. a regény aztán nagyon-nagyon érdekes. Véges-végig csupa mese, ami érthető, ugyebár, hiszen egy kis első gimnázistát csak a történetek érdeklik s nem filozofál, csak néz és észreveszi a látnivalókat. A mai regények épen mesélni szoktak elfelejteni. Jókedvű könyv, hiszen egy tűzről pattant, eleven dárdás elhalad az élet savanyú, keserű része mellett s szívből sírni vagy szívből nevetni tud: de akár sír, akár nevet, jól mulat mindenkor. Optimista, ahogy a felnőttek tolvajnyelvén mondják. Már ez a két tulajdonsága is megérdemelné, hogy megköszönjük az írónak a mai unalmas és fájdalmas életben. De ő még többet is ad ajándékba nekünk ; bebizonyítja, hogy minden érzés és minden gondolat hazugság, amely azt mondja, hogy az élet unalmas és fájdalmas. Ellenkezőleg azt hirdeti, hogy a pataki diákok érdekes és vidám élete az igazi, az örök emberi életforma. Ezt három írói eszközzel éri el. Először is sohasem lehet rajtakapni, hogy mást is beleírt volna a regénybe, mint amit egy kis dárdás megláthatott vagy elgondolhatott első gimnazista korában. (P. o. leirja a legáció kiosztását, az úgynevezett „elekciót“. de nem élőiről és nem végig, mert oda egy kisdiák legfeljebb becsúszhatik és csak addig maradhat, míg észre nem veszik és ki nem kergetik. így érdekesebb a képrészlet mint az egész jelenet leírása volna, de meg jobban el is hisszük ; hogy a dárdás meséli, nem az író). Másodszor nem változtat a tényeken semmit: még hívni is úgy hívják a tanárokat az igazi Sárospatakon, mint a regényben. Hogyne volna hát valóság, amit az író mutat, mikor igazán is úgy van, ahogy a könyvében. (Nagyon nehéz s nagy művészi feladat a való életet megírni. Mostanában többen megpróbálták és eddig még csak ennek az egy írónak sikerült.) Harmadszor a végén ugyanazt a jelenetet meséli el, amit az elején már egyszer elmesélt, de nem egészen szóról-szóra. Azt akarja ezzel mondani,
