Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
160 AZ E U 0 1926. március hó. tunk a számtanból. A bivaly nagy ambícióval feküdt neki; soha sem egedte meg, hogy más készítse el számára. Másnap behozta és rémülten látta, hogy egészen más eredményekre jutott, mint mi, akik néhányan félelmetesen jó számolók voltunk. Akkor megtört a büszkesége és némán tűrte, hogy néhány gyors javítással helyrehozzam a tévedéseit. Egyben mindjárt meg is magyaráztam neki a dolgot, és csodálatosképpen 'engem mindjárt és könnyen megértett Én vékonycsontú és szemre vékony pénzű Jjlegény ke voltam, de szívós és konok legényke aki tornából is kiverekedtem magamnak az egyest kitartó és csüggedhetetlen' törekvésssel. Nagy szenvedélyem volt a csigázás és bár a Piac-útcán laktunk, a Nagytemplom előtt, az nem zavart engem egyáltalán, hogy harmadik gimnazista rétemre ne pörgessem a csigát a Piac-útca aszfaltburkolatán. Volt valami nagyon kedves csigám, szép tuss körökkel megfestve, nagy szöggel a közepén, azt kergettem éppen a tavaszi napsütésben, lehetett úgy négy óra délután. Egyszerre csak mngrohantak az inasgyerekek, akik az inasiskolából jöttek rajztáblákkal és vonalzókkal felszerelve. Lehajol az egyik, kapja - fel a csigát és már szalad is vele. Én már akkor második futó voltam az osztályomban, természetadta képességeimet a düh és az elkeseredés még csak fokozta. Rövid, erélyes spurt —■ és már el is kaptam a hórihorgas kamasz kezét. Vékony, törékeny ujjaim a kétségbeesés szívósságával kapcsolódtak a durva ökölre, amelynek rej tekében ott éreztem a csigát, az én csigámat. A kamasz meglepődött az erélyes szorítástól és ha egyedül van, biztosan kicsavarom a kezéből a csigát. Ámde a többi inas látva, hogy társuk szorult helyzetbe jutott, hátulról szépen közrefogtak és a léniák pergőtüze indult meg árva fejemre. Mint a zápor hullott az ütés, de újjaim mereven kulcsolták át az öklöt és az ökölben a csigát még akkor is, amikor valami gyanús meleget éreztem a nyakamba csurogni, amiről inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy a tulajdon vérem. Már lassan szédülni kezdettem és gondolatban örökre búcsúzni kezdtem a ssigámtól amikor az újjaim között szorított ököl ernyedten szétnyílt és a csiga, az én csigám, egyszerre a kezem között volt. Ugyanakkor a pergőtűz is megszűnt a fejemen. Az inasok rémülten menekültek a hátam mögött rettentő ütések puffogását és valami nem emberi lihegést és fujtatást hallottam. Hátraforditom fájó fejemet, hát tudjátok a bivaly két barna szeme nézett rám, de most nem volt olyan óánatos, inkább vérbe volt borulva és düh lángja lobogott elő abból a két barna szemből. Egyszerre megenyhült a pillantása, — Te vagy az, barátom! — mondta végtelen csodálattal hangjában — mondhatom, büszke vagyok rád, gyönyörűen tartottad magad. Én azonban, a bivaly büszkesége, csak nyekeregni tudtam valamit. A vér csurgóit a fejemből és szépen beleájultam a bivaly hatalmas karjaiba. Otthon ébredtem fel a pamlagon. A bivaly tartotta a fejemet és az én édes jó anyám mosogatta hideg vízzel. — Á) mentette meg a csigámat -— mutattam a bivalyra. Az anyám furcsán nézett mindkettőre. Láttam rajta, hogy le szeretné szidni az útcai botrányokozásért, meg hogy ilyen veszélyes kalandokba bocsátkozom, de sehogyse sikerült a kellő szigort összegyűjteni a szidáshoz és valami csodálatosan lágy hangon ezt mondotta. — Na te hős, most kapsz még egy borogatást a fejedre, aztán majd kávézunk. Sólyom is itt marad természetesen. Sólyom ott maradt, aztán már az ajtóban elmagyarázta, hogy ő, ahogy a Nagytemplomnál kifordult a Piac-utcára, csak annyit látott, hogy nagy inasok, vagy heten, léniával agyabugyálnak egy kis gimnazistát. Gondolkozás nélkül nekirontott és néhány pofonnal szétverte a gyáva inasokat. — Nem tudtam, hogy te vagy, szerencsére, mert akkor annak rettenetes következményei lettek volna. Szerencsétlenségre azonban éppen a kilincset tartotta a kezében a bivaly és bizony a szép sárgaréz-kilincs a kezében maradt, amikor elképzelte, mi lett volna, ha tudja, hogy engem léniáznak az inasok. Borzasztóan elhült a bivaly és alig lehetett lecsillapítani, amiért eltörte a kilincset. Anyám, végre is, meghívta jövő vasárnapra ebédre, hogy megengesztelje nagy bánatát. Megült a bélce az ódon kis szobán, Az óra szárnyán az idő repül. Porlepett a lompos, régi bútor 8 rőzselánggal 'játékba vegyül. Anyóka ül. ■. Az asztalon a mécses ... Előtte Adóm bá’ és két botos S a kettőnek a múltból két emléke: Váza virág s a lócán egy fokos. Télvégi kép. Szél fütyül a kémény ajtajában, Anyó a rozsét mind a tűzre rakta . .. Ádám bá’ a pipafüstre éber . . . — Vágynak titkon még egy új tavaszra,. Vrhányi István,
