Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1926-03-01 / 7. szám

160 AZ E U 0 1926. március hó. tunk a számtanból. A bivaly nagy ambícióval feküdt neki; soha sem egedte meg, hogy más készítse el számára. Másnap behozta és rémülten látta, hogy egészen más eredményekre jutott, mint mi, akik néhányan félelmete­sen jó számolók voltunk. Akkor megtört a büszkesége és némán tűrte, hogy néhány gyors javítással helyre­hozzam a tévedéseit. Egyben mindjárt meg is magya­ráztam neki a dolgot, és csodálatosképpen 'engem mindjárt és könnyen megértett Én vékonycsontú és szemre vékony pénzű Jjlegény ke voltam, de szívós és konok legényke aki tornából is ki­verekedtem magamnak az egyest kitartó és csüggedhe­­tetlen' törekvésssel. Nagy szenvedélyem volt a csigázás és bár a Piac-útcán laktunk, a Nagytemplom előtt, az nem zavart engem egyáltalán, hogy harmadik gimnazista rétemre ne pörgessem a csigát a Piac-útca aszfaltburko­latán. Volt valami nagyon kedves csigám, szép tuss kö­rökkel megfestve, nagy szöggel a közepén, azt kergettem éppen a tavaszi napsütésben, lehetett úgy négy óra dél­után. Egyszerre csak mngrohantak az inasgyerekek, akik az inasiskolából jöttek rajztáblákkal és vonalzókkal fel­szerelve. Lehajol az egyik, kapja - fel a csigát és már szalad is vele. Én már akkor második futó voltam az osztályomban, természetadta képességeimet a düh és az elkeseredés még csak fokozta. Rövid, erélyes spurt —■ és már el is kaptam a hórihorgas kamasz kezét. Vé­kony, törékeny ujjaim a kétségbeesés szívósságával kap­csolódtak a durva ökölre, amelynek rej tekében ott érez­tem a csigát, az én csigámat. A kamasz meglepődött az erélyes szorítástól és ha egyedül van, biztosan kicsava­rom a kezéből a csigát. Ámde a többi inas látva, hogy társuk szorult helyzetbe jutott, hátulról szépen közre­fogtak és a léniák pergőtüze indult meg árva fejemre. Mint a zápor hullott az ütés, de újjaim mereven kul­csolták át az öklöt és az ökölben a csigát még akkor is, amikor valami gyanús meleget éreztem a nyakamba csurogni, amiről inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy a tulajdon vérem. Már lassan szédülni kezdettem és gondolatban örökre búcsúzni kezdtem a ssigámtól amikor az újjaim között szorított ököl ernyedten szétnyílt és a csiga, az én csi­gám, egyszerre a kezem között volt. Ugyanakkor a per­gőtűz is megszűnt a fejemen. Az inasok rémülten mene­kültek a hátam mögött rettentő ütések puffogását és valami nem emberi lihegést és fujtatást hallottam. Hátra­­forditom fájó fejemet, hát tudjátok a bivaly két barna szeme nézett rám, de most nem volt olyan óánatos, in­kább vérbe volt borulva és düh lángja lobogott elő abból a két barna szemből. Egyszerre megenyhült a pillantása, — Te vagy az, barátom! — mondta végtelen cso­dálattal hangjában — mondhatom, büszke vagyok rád, gyönyörűen tartottad magad. Én azonban, a bivaly büszkesége, csak nyekeregni tudtam valamit. A vér csurgóit a fejemből és szépen beleájultam a bivaly hatalmas karjaiba. Otthon ébredtem fel a pamlagon. A bivaly tartotta a fejemet és az én édes jó anyám mosogatta hideg vízzel. — Á) mentette meg a csigámat -— mutattam a bi­valyra. Az anyám furcsán nézett mindkettőre. Láttam rajta, hogy le szeretné szidni az útcai botrányokozásért, meg hogy ilyen veszélyes kalandokba bocsátkozom, de se­­hogyse sikerült a kellő szigort összegyűjteni a szidáshoz és valami csodálatosan lágy hangon ezt mondotta. — Na te hős, most kapsz még egy borogatást a fe­jedre, aztán majd kávézunk. Sólyom is itt marad ter­mészetesen. Sólyom ott maradt, aztán már az ajtóban elmagya­rázta, hogy ő, ahogy a Nagytemplomnál kifordult a Piac-utcára, csak annyit látott, hogy nagy inasok, vagy heten, léniával agyabugyálnak egy kis gimnazistát. Gon­dolkozás nélkül nekirontott és néhány pofonnal szét­verte a gyáva inasokat. — Nem tudtam, hogy te vagy, szerencsére, mert ak­kor annak rettenetes következményei lettek volna. Szerencsétlenségre azonban éppen a kilincset tartotta a kezében a bivaly és bizony a szép sárgaréz-kilincs a kezében maradt, amikor elképzelte, mi lett volna, ha tudja, hogy engem léniáznak az inasok. Borzasztóan elhült a bivaly és alig lehetett lecsillapí­tani, amiért eltörte a kilincset. Anyám, végre is, meg­hívta jövő vasárnapra ebédre, hogy megengesztelje nagy bánatát. Megült a bélce az ódon kis szobán, Az óra szárnyán az idő repül. Porlepett a lompos, régi bútor 8 rőzselánggal 'játékba vegyül. Anyóka ül. ■. Az asztalon a mécses ... Előtte Adóm bá’ és két botos S a kettőnek a múltból két emléke: Váza virág s a lócán egy fokos. Télvégi kép. Szél fütyül a kémény ajtajában, Anyó a rozsét mind a tűzre rakta . .. Ádám bá’ a pipafüstre éber . . . — Vágynak titkon még egy új tavaszra,. Vrhányi István,

Next

/
Oldalképek
Tartalom