Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
1926. március hó AZ ERŐ 159 vajban az emelvény elé értünk. Kísérőim a földre ültek és fejüket a földre fektetve, nyelvükkel megnyalták a padlót. Azt hiszem, az illendőség azt parancsolta volna, hogy én is így tegyek, de nem tettem meg, hiszen nem ismerhettem az itteni szokásokat. A számtalan csengő csillingelése között a kis fejű főúr vagy uralkodó főplemplem lassan lejött az emelvényről. Szemtól-szembe állottunk. Most láttam csak jól az arcát. Egészen kifejezéstelen, vörös, ráncos kis csecsemőarc volt. Tetőtől-talpig megtapogatott, kíváncsian bámulgatott. Már-már kifakadtam volna tolakodása miatt, de nyilvánvaló volt, hogy ez a kiváncsiskodása jóindulatú, kedveskedő. A többi ember folytonos beszélgetése sem aggasztott, nyilván arról tanácskoztak, mit tegyenek velem. A főplemplem most intett egy cifra, rikító színű ruhákba öltözött embernek, aki gyorsan, hadarva, komikusán hosszú papírlapról felolvasott valamit. Olyan hosszú volt a papírtekercs, hogy már kígyószerű halomban borította be a magas emelvényt. Míg olvasott, csend volt a teremben. — Eia io eou eee! — fejezte be felolvasását. Irgalmatlan ordítás volt rá a válasz. Valamenynyi ember egyszerre kiáltotta: — Eeee! Eia! Jobbról-balról karonfogtak és fülsiketítő csörgés, csöngés, szakadatlan „Eia! Eee!“ kiáltások között kivezettek. Akkor már alkony volt. A barátságos kertet rőt fénybe borította a lenyugvó nap, a távol eső utcáról folyton hallatszott az „Eia“ kiabálás. A kert legmélyén fehér falu, barátságos kis házba vezettek. Az ajtóban álló cifraruhás katona megcsörgette hosszú fehér botján a csengőit és én egyszerre csak barátságos szobában találtam magam. Kísérőim megérttették, hogy ez a szállásom. Udvariasan, mélyen meghajoltak és eltávoztak. Az asztalra rakott igen ízletes ételeket és egy palack igen finom bort elfogyasztottam, aztán a puha párnákkal megrakott ágyba feküdtem. Annyira gyenge, fáradt, kimerült voltam, hogy csakhamar mélyen elaludtam. Kora reggel felriasztott a hatalmas kolompszó. Ijedten ugrottam az ablakhoz. A főplemplem haladt át a kerti úton. Elől egy ember nem is kolompot, hanem hatalmas harangot rázott, olyan nagy harangot, hogy izzadva, lihegve cipelte, utána legalább tíz kolompos ember haladt, ezek után csengősök, utánuk a főplemplem. Jobbról-balról kézen fogva vezették. Hátuk mögött megint egész sereg kolompos és csengős ember zenebonáit. Furcsa látvány volt ez. Még furcsábbnak, nevetségesnek tűnt fel a birodalom urának: a főplemplemnek a kis, apró feje és méltóságos magatartása. Most, hogy így belezuhantam hirtelen egy uj világba, önkénytelenül is eszembe jutott, mi lesz a sorsom ? Jó indulatú, derék embereknek látszottak, akiket láttam, de hogyan fogok majd velük beszélni? Az volt a kérdés most: vagy én tanítom meg őket valamely európai nyelvre vagy én tanulom meg az ő nyelvüket, ami nagyon könnyűnek látszott, mert úgy vettem észre, csupa magánhangzókból áll. Annyi bizonyos, hogy nem pihenhettem tovább, A főplemplomi zenebona szakadatlanul harsogott a fülembe és ablakomtól alig pár méternyire, a hófehér kaviccsal behintett úton csak sétálgatott, egyre sétálgatott a hatalmas főplemplem . . . (Folytatjuk)- ------- - -T ----------------------------1------------------ ^ ' J . ^ i . . A bivaly. Irta: SZEGEDI ISTVÁN. Nem tudom, fiúk, voltatok-e már valamennyien magas hegy tetején ? Hát az valami gyönyörű dolog, kérdezzétek csak meg a cserkészeket, akik úgy élnek, ahogy minden fiúnak élnie kellene. Kérdezzétek csak meg tőlük, mindannyian, akik még soha nem voltatok olyan igazi magas hegyen, micsoda érzés az, lenézni az iszonyú mélységben fekvő völgyre. Feltárul akkor onnan alulról az egész világ, amelyben éltünk, de olyan kicsi formában, olyan mulatságos apróságban, hogy okvetlenül nevetni kell előbb, de aztán elszomorodni, mekkora kis világ az, amiben élünk, és milyen babszemjankó az olyan ember, aki ott igyekszik a fehéren kígyózó országúton, mint a hangya. Ha ezt megértitek, elképzelhetitek azt is, miképpen látja a magunkfajta deresfejü öreg diák a maga rég letűnt diákkorát. Az élet olyan, mint az a nagyon magas csúcs, teste töretésével kapaszkodik azon fel az ember, és egyszer csak szívdobogva, lélekzetfulladtan és bizony nagy fáradtan azon veszi magát észre, hogy már fenn is van a csúcson. így állok én most a hegytetőn és keresek számotokra egyet-mást, amit megmutogathatnék a magam ifjúságából. Jól áttekinthetem az egészet, csak éppen messze van nagyon minden, és olyan apró és elmosódott. Előveszem azonban a képzelet és emlékezés kétcsövű messzelátóját és lám, egyszerre csak az eredeti nagyságban és frisseségben áll előttem az az elhagyott, rég letűnt völgyi világ. Egy alakot látok ott lenn, amely az előbb még pöttöm legényke volt, de ez a varázslatos üveg most hatalmas férfiúnak mutatja. Oszlopos combjai tartják hatalmas törzsét és az egyszerű szövetből készült kabát ujja megfeszül a karok rettentő izmain. Iszonyú, félelmetes erejű legény volt az a Sólyom Károly, akiről ma beszélek nektek, úgy, hogy csak a hivatalos írásokban szerepelt ezen a néven, egyébként úgy a tanár urak, mint mi, diákok, csak úgy hívtuk: a bivaly. A bivaly osztálytársam volt és mellettem ült a padban. Nem volt éppen rossz tanuló, csak az az izmatlan test akadályozta a szellem friss fejlődésében. Mindent megértett, amit mi megértettünk, csak több időre volt szüksége ehhez, mint teszem azt az én fürge, könnyűsúlyú felfogásomnak. Akárhányszor, ha a tanár úr magyarázott, a bivaly rámvetette mély, barna, felhozó tekintetét, és ebben a néma pillantásban annyi bánatos könyörgés volt, hogy én gyorsan feléje hajoltam és néhány gyors suttogó szóval eloszlattam a homályt a behemót koponyában. Akkoriban nagyon sok házifeladványt kap-
