Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-03-01 / 7. szám
1926. március hó. AZ ERŐ 157 Egy pillanatra elkábultam. Az óriási madár csakugyan a nyilt tenger felé repült, de már csak roppant fekete árnyékát láttam a felhőtlen, sötétkék színű égen. 2. A tojol madarak szigete. Tanácstalanul néztem körül. Keskeny, alig néhány kilométernyi szigeten álltam. Az egészet átpillanthattam, de emberéletnek nyoma sem volt. A magas fűben tovább botorkáltam a part felé. Egyszerre csak önkénytelenül is visszaléptem és csodálkozásomban felkiáltottam. A magas fűből sárgás, finom homokba léptem. Amit láttam, minden képzeletemet túlhaladta. A finom homok a sziget egész hosszúságában tele volt tojással. Olyan sűrűn borította a tojás a partot, hogy még egy tűt sem lehetett volna közöttük elhelyezni. Egy tojást felvettem és óvatosan megkóstoltam: jó volt. Gyorsan megettem néhányat. Olyan magasan voltak felhalmozva egymásra a tojások, hogy azon gondolkoztam, miként fogok a parthoz jutni, hogy átúszhassak a szemben levő szárazföldre. A végtelenül tiszta levegőben egész jól kivehettem a part zöldes és sárgás vonalát. Minden áron át kell jutnom oda, hogy emberek közé kerüljek, ha ugyan emberlakta szárazföld az, amit- láttam. Újból megettem néhány ízletes tojást és bár sokszor szemben álltam már hallatlan veszedelmekkel, most mégis szepegve, félve léptem a tojások közé. Irgalmatlan ropogással elvesztettem a talajt lábaim alól és nyakig sülyedtem a tojások ragadós, nyúlós tartalmába. Fuldokolva, lihegve vánszorogtam ki és a tojáshalom mellett végigmenve, olyan helyet kerestem, ahol kisebb veszedelemmel gázolhatok át. Én, aki tengereket úsztam át, most tanácstalanul álltam a talán tíz méter széles akadály előtt. Végre gyors elhatározással, ott, ahol a tojáshalom magasságát legkisebbnek gondoltam, munkához láttam. Szétdobáltam a tojásokat s bár talán órák hosszat dolgoztam, még mindig újabb és újabb rétegek tűntek elő. Még így is derékig süppedtem a sárga, ragadós, sűrű lébe, de szerencsésen átgázoltam és elfáradtan ültem le a tojáshalom másik oldalán. A sziget partja enyhe lejtővel nyúlt a tenger vizébe. Olyan nyugodt, csendes volt a víz, mint a tó. Végtelen nyugalom és csend volt körülöttem, ltt-ott nagy magasságban fehér madarak szárnya csillámlott meg a napsugárban és úgy éreztem, hogy a szemben levő szárazföldön barátságos, békés emberek közé jutok. Tojás sárgájával vastagon borított ruhám szörnyű nehéz lett. ITogy ne akadályozzon az úszásban, levetkőztem és alaposan kimostam a tenger langyos vizében. Egy kevéssé még pihentem, aztán nekifohászkodva belegázoltam a tengerbe. Annyira csekély volt a part lejtője, hogy már egy félórája is mehettem, még mindig csak derékig ért a víz. Újabb hosszas gyaloglás után végre elérte azt a magasságot, hogy úszni kezdtem. Sebesen, fáradság nélkül úsztam sokáig, végre egészen tisztán kivehettem magam előtt a partot. Magas fák, bokrok szegélyezték, néhol úgy láttam, mintha a fák egészen szabályos távolságokban, ápoltan állanának egymás mellett. Nyilvánvaló hát, hogy emberlakta vidékre fegok kerülni. A víz annyira alacsony lett, hogy nem tudtam tovább jutni. Pedig a part is messze volt még és éppen úgy, mint elindulásomkor, megint csak menni kezdtem a finom, selymes homokkal borított tengerben. Végre partra jutottam. Mohaszerű fűvel borított mezőre kapaszkodtam fel, amelyet igen magas jegenyeszerű fák szegélyeztek. Egyes helyeken sűrű facsoportokat láttam, távolabb szépén művelt gabonatáblákat. Annyira kifáradtam a hosszas úszásban, hogy úgy gondoltam, először pihenek és azután indulok felfedező utamra. 3. Megérkezés Plemplembe. Úgy látszik, emberlakta helyre kerültem. Nem lehetnek rossz emberek, akik a földet művelik és szeretik a fákat, virágokat. Egy terebélyes, roppant nagy fa alatt a bársonyos mohán csakhamar elaludtam. Hatalmasan zengő kolompszóra riadtam fel. Fel akartam ugrani, de bámulatomban ülve maradtam és kimerít szemekkel csodáltfun az elém táruló, különös látványt. Egészen hozzám hasonló, igen bő ruhába öltözött embercsapat sietett felém. Az első ember nyakában arany zsinóron egy roppant nagy vaskolomp függött. Folyvást hevesen rázta a fejét és olyan irgalmatlan csörömpölést vitt végbe, hogy majdnem belesiketültem. Utána hat ember jött, kisebb-nagyobb csengőkkel kezükben, miket szakadatlanul rázogattak. A csengetyűs emberek után egy hihetetlenül aprófejű ember jött, jobbról-balról kézenfogva vezették, miközben piciny fejét méltóságosan tartotta az ég felé. Sohasem láttam még ilyen apró kis madárfejet. Szinte nevetséges volt a nagy, hatalmas testen ülő apró fej. Jóformán tátott szájjal bámultam a különös csapatra, akik elhelyezkedtek körülöttem és valami különös, rettentő furcsa nyelven, végtelen bőbeszédűséggel vitatkozni kezdtek. Kíváncsian vizsgálgattak, végigtapogatták a ruhámat, mire felálltam. Beszéltek hozzám. Beszéltek annyit és össze-vissza, hogy a fejem belefájdult.' Kézjelekkel iparkodtam velük megértetni, hogy nem tudok a nyelvükön beszélni. Szerettem volna tudni, hol vagyok. — Utópia? — kérdeztem. Hevesen rázták a fejüket. Igen könnyű felfogásuk volt, hamar megértették közjelkérdéseimet. — Utópia? —• Nem. Nem tudjuk, hol van, bár valamit már hallottunk róla — felelték a kózjelek. — Hol vagyok hát, miféle ország vagy birodalom ez, ahol vagyunk? Most már szóval feleltek: — Plemplem. Megértettem. Tehát Plemplemben vagyok. Újabb kézjelekkel iparkodtam megértetni, hogy adjanak valami szállást és élelmet, mert bár a tojásszigeten számtalan tojást megettem, mégis éhséget éreztem. Kívánságomat rögtön megértették és barátságosan, mosolyogva integettek, hogy menjek velük. Rövid séta után széles útra értünk. Közönséges szekér állt az úton, négy furcsa kis alakú lovacskával. Az aprófejű embert két társa felsegítette a hátsó ülésbe, egy a magas kocsisülésre ugrott, en-
