Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
138 AZ ERŐ 1926. február hó. Kupkurut. Hát a szívére akarok hatni. Először levelekkel, aztán meg ilyen sárga kis karikákkal. Mert van ám ebből még odahaza. Meglátod majd, csodát mívelnek ezek a sárga csikócskák, csak ki kell őket eregetni az akolból. Szerafin a törökre nézett. Lám, hát csodák is vannak. Ugyan ki is lehet, akit a förtelmesen csúnya Kupkuru meg akar hódítani ? Elváltak. Szerafin haza rohant. Kiöntötte az aranyakat az asztalra. Dúskált, turkált bennük, csengett, csilingelt a sok arany-pénz és úgy látszott, a király képe is széles nevetésre húzza a száját, és együtt örül a diákkal. Kora reggel elszaladt a kalmárhoz. Az még aludt. Szörnyű dörömböléssel, harsány kiabálással verte fel álmából. — Az üvegszívet add ide gyorsan. Megveszem. A kalmár megdörzsölte piszkos kezeivel vörös szemeit: — Ejnye no! Mi ez ? Ugyancsak hetyke legényke vagy. Most, azonnal? Az üvegszívet? Tudod mi az ára? Száz arany ! Aztán ki fia vagy te ? — Mi közöd hozzá ? Nemes úr vagyok 1 — kiáltott Szerafin gőgösen és az asztalra dobta a török erszényét. — No no! csak csöndesen — békéltette a kalmár, és az erszény után kapott. Kiöntötte az aranyakat az asztalra és villámgyorsan megolvasta. — Száztíz arany — dörmögte csodálkozva. — Tartsd meg mind 1 — kiáltott rá büszkén Szerafin — és add ide az üvegszívet. Nagy dörmögve oda adta a kalmár a színét. Szerafin a köpenye alá dugta és hazasietett. Megvan az üvegszív! Könnyen, váratlanúl szerezte meg. Alig kell érte dolgoznia. Csak néhány levél — ennyi az egész. Előszedte irószerszámait és írni kezdett. Amint befejezte, maga is elcsodálkozott. Mindenféle levelekkel, apró szívecskékkel, virágokkal rajzolta tele a betűket. Incselkedő ördögöcskék futkároztak a betűk között és úgy látszott, hogy a rájuk fonódott kis kígyók is elkezdenek tekergőzni, iecsavarodnak a betűkről, meglapulnak a piros virágok, cifra levelek között, s onnan nyújtogatják sziszegve nyelvecskéjüket Szerafin felé, mintha mondogatnák : Ni a szerelmes Szerafin, ni' a szerelmes Szerafin ! Alkonytájban a köpenye alá rejtette az üvegszívet és elsietett a kincstartó házához. Dobogó szívvel, örvendezve adta át a leánynak az üvegszívet, csak azt nem vette észre, hogy a leány meg se örült neki, csak átvette unottan, gépiesen, mint valami értéktelen holmit. Nem vette ezt észre, beszélni sem ért rá, hiszen sietnie kellett, hogy a levelet átadja a töröknek. Hamarosan odaért a bástyafokra. Nagy, cammogó lépteiről már messziről meghallotta a törököt. Elébe ment, átadta a levelet. A török a hold világánál megnézte és nevetni kezdett az örömtől. — Hát csak tovább, tovább ! — mondta örvendezve, és tíz aranyat adott a diáknak. Így ment ez napokig. Szerafin mindennap megírta a levelet és megkapta a tíz aranyat. Most már mindig volt pénze; drága ruhákat vett és sokszor haszontalanúl dobálta szét aranyait. Egyik napon a leány azt mondta neki: — Nézd csak Szerafin. Én visszaadom neked az üvegszívet. Tudod, nálam nincs biztos helyen. Majd ha kell, visszakérem. Vigyázz rá, el ne törd, el ne ejtsd, mert akkor szerencsétlenség történik. Ebben a szívben vagy az én szívem, vagy a tied van e’zárva. Nagyon szomorúan ment haza Szerafin, bezárta a szívet a szekrényébe és valahogyan azt érezte, hogy vége van mindennek. Most már le kell mondania a hatalmas kincstartó leányáról. Hanem a leveleket azért csak megírta Kupkurunak. — No, jól dolgoztál fiam — mondta egyik este nagy nevetéssel a török. Csodát tettek a leveleid. Nem kell többé írnod. Köszönöm a fáradságodat. Bizony boldoggá tettél te diák. Holdújuláskor már a feleségem lesz, aztán magammal viszem Sztambulba. Persze te most pénz nélkül maradsz. No hát kárpótollak. Egy erszényt adott a diáknak. Az csak tartotta a kezében, meg se nézte. Együtt mentek egy darabig, aztán a király templománál elváltak. A török még utánakiáltott: — Aztán ha Stambul felé jársz, ne feledkezz meg Kupkururól, öreg barátodról. Szerafin hazament. Elővette az üvegszivet, asztalára tette és csak bebámult a csillogásába. Eszébe jutott a vagyona, a pénz, a leány, aztán kétségbeejtő szomorúság szállt a szívébe. Most már bizonyos, hogy nem veheti feleségül, hiszen mi volt az egész ? Elszánó érzés, kialudt lángocska. Semmi más nem történt, csak valami ismeretlen, selyemszárnyu tarka pillangó röpült el a szemei előtt. Nagy messzeségbe szállt el és elvitte magával az álmait. Sok-sok minden eszébe jutott és amint így üldögélt nagy búsan és felvetette a fejét, úgy látta, hogy a szobája megvilágosul. — Ni csak, mi ez ? — gondolta — már hajnal van ? De sokáig is elgondolkodtam. Odaállt kis toronyablakához és lenézett. Hajnalodott. Az utcán már jártak-keltek. Ni, ott megy az öreg kalmár, akitől az üvegszivet vette. Anselmus páter is nagy sietve megy a királyi könyvtár felk Amott az udvari lovászmester siet, jönnek a katonák is — hát reggel van már. Lement az utcára, aztán elhagyva a házakat, nekivágott a réteknek. A nap már aranyba vont mindent, a madarak énekeltek összevissza és Szerafin csak ment tovább. Hátranézett. Aranyködbe veszett el már minden : a a budai vár bástyái, tornyai; előtte meg nem volt egyéb, csak távolban kéklő hegyek, temérdek virág és sűrű erdők. Amint így járt elgondolkodva, egyszerre megállt. Halk suhogást hallott maga mellett s amint felnézett, egy leány állott előtte. Ismerős volt az arca, fehér selyem ruhája. — Te diák! — szólt Szerafinhoz — kérlek jöjj velem és kísérj haza. Arra az erdő felé kiöntött a patak és én nem tudok átmenni, mert elmerül a vízben fehér selyemcipőm. Olyan kedves, muzsikáló hangja volt, mintha eziistharangocskák csendültek volna össze. — Elkísérlek. Akárhová, akármeddig. Egymás mellett mentek sokáig, szótlanul, végre Szerafin megszólalt: — Nézd csak! Az árnyékom a te árnyékodba olvad, amint egymás mellett megyünk. Ez az árnyék mindig kisérni fog téged De ki vagy? Honnan jöttél? Mert láttalak már valahol, a ' várban, vagy csak álmaimban, magam sem tudom. De ismerlek. A leány nagyot szökve ugrott át valami kis árkot. A zöld selyemfűvön, egy piros virág tányérkája alatt valami fehérség lapult meg. Szerafin lehajolt és felvett egy fehér selyemcipőcskét. Hát nem is volt nagyobb, mint a virág tányérkája, csöpp kis jószág, csak elveszett a tenyerében. Odanyujtotta a leánynak. Az gyorsan felhúzta, aztán tovább mentek. Csakugyan kiöntött a patak. Lábaik alatt apró szökő
