Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
1 926. február hó. AZ ERŐ 137 a Dunaparton. Mert a királyokat bizony csak a ruha teszi királlyá és fényes, csillogó környezetük. Ha felöltözik közönséges ruhába, bizony csak olyan lesz, mint más emberfia: szürke apró pontocska a világban. Az is eszébe jutott, hogy elmegy a barátokhoz. Azok írják a király könyveit, ő pedig igen szép cifra betűket tud rajzolni. Egyszer már úgyis dolgozott ott és olyan gyönyörű kígyócskákat, sárkányokat, meg virágokat rajzolt a betűk köré, hogy a barátok maguk is megcsodálták és egy aranyat adtak neki. No de így se tudna összeszedni száz aranyat! Hiszen a barátok is szegény emberek, a király tartja őket. Hogy is lehetne hát pénzük! Semmiféle megoldást nem talált. Nem tudja megszerezni az üvegszivet. Félve is ment másnap a palotához és megállt az ablak alatt. Várt. Nyilt az ablak. Halk, finom muzsika volt még a nyitása is, hiszen nem is tárulhatott rozsdás csikorgással, mint más közönséges emberek ablaka. — Ugye nem hoztad el az üvegszivet ? — Kérdezte a leány. Nem. — felelt bánatosan Szerafin. — Elfelejtetted ? No hát ez volt az ígéreted ? — Nem, nem, hanem úgy volt az, hogy a kalmár nem volt odahaza, zárva van a háza. Nem merte megmondani az igazat, hogy nincs pénze, nem is lesz, mert tudta, hogy a leánynak sejtelme sincs arról, mi a pénz és mi a szegénység. — Hát holnap ! Holnap elhozod ugy-e ? Milyen szép lesz az látod, mintha az igazi szívedet adnád nekem. — Az én szívemet ? — felelt csendesen Szerafin — azt már régen neked adtam, azt már régen elveszítettem. Zárult az ablak, eltűnt a lány, Szerafin bánatosan ment tovább. Napok múltak el és Szerafin már valahogyan a hazugságot is megszokta. Alig tudott már újat kitalálni, csak az igazat nem merte megmondani. Hát így csak hazudozott: hogy a kalmár megint nem volt odahaza; hogy a király hívatta magához; aztán hogy a kalmár elment új árúkért és csak napok múlva jön haza ; hogy most már bajos lesz megszerezni az üvegszivet, mert egy sztambuli főúr alighanem megvette; aztán talán nem is olyan becses az üvegszív. 0 beszélt az udvari alchymistával, tőle hallotta, hogy az üvegszív még egy aranyat se ér. Közönséges, szines üvegcserép az egész, mit egy éjszakai szélvihar tört ki a király templomának ablakából. Az öreg török megtalálta és most nagy fúrfanggal, síppal-dobbal csodát hirdet és kiakasztja a a tarka cserepet az ablakába. Ilyeneket gondolt ki Szerafin, ám a leány megmaradt a kívánsága mellett és nagyon haragudott már a sok huza-vona miatt. — Nohát addig ide se jöjj, míg el nem hozod az üvegszivet — mondta egyik nap haragosan. Szerafinnal fordult egyet a világ, nagyon elszomorodott és csak eltántorgott a bástyafokra, ott leült egy sziklakőre. Sötét volt már. Ragyogó holdfényben csillogott alatta a Duna, mint szétfolyó ezüst. Az égre nézett. Szikráztak, pislogtak a csillagok feje fölött s amint lenézett, a Duna apró hullámain is_ a csillagok fénye hajókázott. A túlsó parton nagy messzeségben fáklyafények úsztak el, mint sárga pontocskák, távolról hosszú, elnyújtott kiáltásokat hallott, fölötte meg egyhangú lépésekkel kopogott az őr. Sokáig nézett így az égre. Egyszerre csak nagyot lobbant a feje fölött egy csillagocska. Hosszú, fényes ívben futott le az égről Rákos mezeje felé. Nagyot sóhajtott és felált. Ijedten lépett vissza, majd hogy le nem esett a magos szikláról. Furcsa, torzonborz emberke állt előtte. Penészes zöld színű kaftánja volt, kócsagos süvege is elrongyolódott de a forgója drágaköves, az ujjain is gyémántos gyűrűk csillogtak. Széles vigyorgásra húzta a száját és furcsa bugyborékolással szaladtak ki szájából a szavak. — No diák ! a csillagokat akarod talán lehozni az égről, hogy úgy bámulod őket? Most már megismerte Szerafin, hogy jobban megnézte. Valami hóbortos török főúr volt, aki a várban lakott és sok tréfát csinált a szegény íródiákokkal és katonákkal. — No hát meg sem ismersz ? — folytatta — nem ismered meg Kupkurut, a törököt ? — Parancsolj velem — felelt szolgálatkészen Szerafin. — No csak jöjj velem fiam, majd útközben mondok egyet-mást. Kíváncsian ment utána Szerafin, aztán hogy már bent jártak a házak között, a török nagy titokzatosan kezdte : — Te iródiák vagy ugy-e? — Az vagyok uram. Szegény íródiák. — Hát akkor pénzed sincs, mi? Aztán elfogadnál-e pénzt tisztességes munkáért? Kis apró pénzt, hogy mindig csörgethesd a zsebedben. Nem ám csak úgy, hogy eldobálod és vége van. Ha elfogy megint lesz a zsebedben, mert csak az erszényedre kell ütnöd: ni csak ! itt is van még egy-két aranyom ! — Bizony szegény vagyok Uram — felelt Szerafin és valami halvány sejtés szállt a szivébe. Talán sok pénzt fog kapni ettől a bolondos töröktől és megveheti az üvegszivet. — És mennyi kellene ? — kérdezte a török. Tíz arany ? Húsz ? Száz ! — Szerafin nem felelt. A török folytatta : — Tudsz levelet írni ? Szerelmes levelet. Olyant, hogy aki elolvassa majd, lángot vessen a szíve és azt higyje, hogy a levél az én szavam, bülbül éneke, tubafák suttogása, minden. — Tudok Uram. A barátoknál a király könyveit írtam. — Derék dolog. Az én emberem vagy — nevetett örvendezve a török. Előkotorászott piszkos kaftánjából valami kopott erszényt, hát csak elkáprázott Szerafin szeme, amint kinyitotta. Tömve volt aranypénzzel. A török kiöntötte a tenyerébe s miközben beszélt, egyik markából a másikba szemelgette az aranyakat. — Hát nézd csak, te diák! írj egy - levelet az én nevemben valakinek. Szerelmes levelet irj. Úgy ird, mintha te Írnád valakinek. Mert van valakid, ugye 1 — Nagy sóhaj szállt el Szerafin szivéből. Ej, ha az ő bánatát tudná ez a török 1 Pedig hát semmit sem tudott, mert csak tovább beszélt: — Hát hogyne! Versfaragó lantos vagy. Nocsak ird meg a levelet és holnap ilyenkor várj meg ott a bástyafokon. Aztán majd mindennap kell egy levelet Írnod. Hogy meddig, még nem tudom. Minden levélért tíz aranyat kapsz. Csengtek, csilingeltek az aranykarikák, amint a török megrázogatta a kezében, egyszerre csak nagyon gyorsan visszaöntötte az aranyakat az erszénybe és a diák kezébe nyomta. — Fogd 1 Lehet benne talán száz arany. A tied. Ezt a tíz aranyakon kívül adom ráadásul. Hallgatási díj. Bízhatom benned ? — Nemes ember vagyok Uram ! — No hát azért mondom ! Mert ezt senkinek sem szabad tudni. Neked megmondom. Feleségül akarok venni valakit. Persze kinevet engem. Kineveti az öreg
