Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
212 AZ ERŐ 192b május hó — Az áml ördögöt! — dünnyögtem morcosán, mert pont abban a pillanatban sülyedtem bokáig egy alattomosan rejtőzködő hócsomóba. — De csakugyan! Jöjjenek csak, gyorsan! — sürgetett Tériké. — Itt a tavasz! Végre eltemethetjük a telet, gyerekek! Erre vártam én! S vidáman hahózva dümöeköltük a hócsomó fölé a puha földet. Tériké ott tapsolt ujjongva, naivan, édesen és a nyiló ibolyát boldog mosollyal tűzte a hajába, aztán továbblebbent. Lajos, meg én, indulókat dudoltunk és az ütemekre le-lecsaptuk az elszáradt kórók fejét. Teréz valami divatos táncot ugrált előttünk és kedvesen bólongatott a többiek felé, noha a szeme engem kutatott. —• Szél) vagyok? — kacérkodott, amint bevárva bennünket, odajött hozzám. — Igen, Tériké! — Mondja, — enyelgett tovább — kapok három puszit ? Ránéztem és komolyan vettem: — Igen, Tériké ... Rámnevetett. — Maga kis csacsi... — és rámütött az ibolyával. — Csacsi maga, Ákos ... Mikor azt kérdi egy leány, kapok-e e csókot?, nem töprengeni, hanem adni kellene... hahaha!... lalla... lalla... trallala ... — és előreszaladt. Bennem meg forrt a méreg! Igaza van. Mafla vagyok. Szerettem volna utána szaladni a puha úton és herago-.au rákiáltani és megszorítani a kezét: — Teréza! Velem ne játsszék így! — vagy szerettem volna megsimogatni a haját. Szedni vele ibolyákat. Valami nagyot, impozánsát cselekedni, amire rámondhatná Teréza: — Lássa, ezt szeretem magában, -Ákos! De nem csináltam semmit, azaz hogy tovább is orrom lógatva mentem a többiek után, a hosszú, kanyargós úton, nem tudva, hol, merre járok, céltalanul és kedvtelenül, únott léptekkel a Sós-tó felé... * Mikor úgy délfelé a kopasz íatörzsék mögül elő láttuk villanni a fürdőszálló fehér, kedélyes épületét, olyan hangos örömben törtünk ki, hogy arra aztán biztosan előbújt a tavasz szelleme. Lajos barátom elragadtatásában egy fatörzsre csapott botjával, amely minden gondolkozás nélkül kettétört. — Jaj, olyan fáradt vagyok! — panaszkodott Teréza, amint szétnéztünk az üres helyeken. A lócák még- nem voltak künn s a fürdőnek csak egyetlen vendége volt, a pohos fürdőfelügyelő s maga a penzió is behunyt ablakszemekkel és lehúzott redőnyökkel meredt ránk, de mi nem éreztünk árvaságot, elhagyatottságot, sőt, Isten úgyse, olyan kedvünk kerekedett, hoigv Teréza Guszti barátunkat egyszerűen derékon kapta és agyonugrált vele valami exotikus táncot. Én sárguló irigységgel és fájdalmasan néztem. Még ráadásul ingerkedve kacsintgatott rám, mintha újból mondaná: — Szép vagyok? — Hűtlen némber! —- botránkoztam meg a csalfaságán és megvetően fordítottam nekik hátat. — No, de most már megveszekedetten fáradt vagyok... — lihegett Teréza és oldalpillantásokat vetett a fiuk tavaszi felöltőjére. —• Parancsoljon velem, Tériké! — áradozott Guszti és ledobta válláról elegáns szabású felöltőjét a sóstói föld szikes agyagjára. Lélekzetvisszafojtva néztük a fejleményeket. A kis Rezsi megdöbbenve húzta meg a Guszti kiskabátját. —- Juj, Guszti! A mama agyonver! — Tériké (eh, Teréza!).... Teréza pedig nyájas mosollyal nyújtott kezet a nyolcadikos Gusztinak: — Lássa, ezt szeretem magában, Guszti! Reccs!... (Addig hajlítgattam pálcámat, míg az három darabra tört. Guszti és a többiek észre sem vettek szerencsére. Szégyeltem volna. Kegyetlen akartam lenni. Most hát véglegesen pálcát törtem Teréza fölött. Mentegetődzós nélkül faképnél hagytam őket és lementem a tóhoz. Mozdulatlan volt. Merengve dobáltam bele a pici kavicsokat és mikor az a kis csobbanás hatalmas hullámgyűrüket vetett, arra gondoltam, hogy ha én temetkezném bele, milyen nagyot csobbanna ez a szikes víz! Talán egész Terézáig elcsapnának a vízgyöngyök és ő rémülten törölné le azokat parfümös zsebkendőjével: — Talán esik? (Valaki a vállamra ütött.) — Nem esik, fiam, de azért gyere már! Hol az ördögbe voltál? Már behahóztuk érted az egész erdőt. Ebédelünk és mindjárt indulunk haza. Na, gyere! Visszamentem. Szótlanul hallgattam végig a Guszti fecsegéseit és látszólagos nemtörődömséggel néztem, mint eszik Terézának a kezéből és miként isznak egymás poharából. Három órakor elindultunk. Elől természetesen Teréza, mellette Guszti, karjain szép társnője csomagjaival. Utánuk a kis Rezsi a Heltaiék Katójával, az erdő bozótai között a többiek s leghátul kullogtunk^ mi, megrokkant botokkal, Lajos barátom és én. Rezsi még egyszer bátorkodott bátyját figyelmeztetni, aki önfeledten lóbálta felismerhetetlenül piszkos kabátját. — Guszti, a mama . . . Guszti azonban egy lesújtó pillantással elhallgattatta „szemtelen“ öccsét. Jóllehet, maga sem hitte, hogy a mama jóváhagyólag fogja tudomásul venni a tavaszi kabát tönkretételét. így vonultunk tovább a hosszú úton: elől Guszti, aki megcsúfolt zászlóként dugdosta felöltőjét, leghátul én, elkeseredten csapkodva néhai sétapálcám csonka maradványaival. * Egy hét múlva. — Ákos, kérlek! Gyere csak! Ajánlott leveled van! — szólt a fiuszobába húgom. — És képzeld, nem adja a postás a mamának se, csak neked! Szaladtam ki és szívdobogva bontottam ki a levelet ... Csak vigyázz ... El ne tépd nagyon . . . Huh! mi ez? Egy ibolyaszál... Mi akar ez lenni; Vallomás? Belebámultam a levélbe. Semmi más.
