Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-04-01 / 8. szám
1925. április hó. AZ Ellő i 85 fenyők toronymagasságnyira megnőttek. A fenyő, pálma egy vidéken élt. Voltak olyan növények is, amelyek átmenetek voltak a pálma és nád, a pálma és fenyő, a fenyő és zsurló között. Virágok még nem voltak, még rovarok sem: lepkék, bogarak. Madarak szintén nem voltak, mert nekik sem volt táplálékuk. Amikor már mindezek megvannak, az a pliocena.1' Itt Jókai következtet abból, hogy virágok nem voltak. Ott már elhibázta, hogy még madarak sem voltak, mert már akikor kezdett a madár is szerepelni a föld történetében. „A pliocénban a tavakat meg mocsarakat virágok lepik be. Ilyen vízinövények voltaik a vizi rózsák, a vizi herék, a lótusz, meg a nymphaea kalap nagyságú fehér, sárga vagy rózsaszínű tulipánjaival. A tavai; közepét mozzaikként lepte be az utricularia sárga, vörös virágjaival. A vizi cyprus egész bozótot képez a vizen. Bogyós virágok, indák teleszövik, fonják a víz színét. Ezen az élő szőnyegen áthatol a pandánus. meg a majom-füge hosszú léggyökere. A lapályt örökzöld fedi. Még nincsenek a növények zónákra osztva. Együtt látszik a palában a lenyomata az ambrafa inaghüvelyónek, a fűzfa barkájának, a kámforfa tobozának. S milyen csodaalakú növények. A páfrányfa ölnyi vastagságú sudár, pikkelyes hagyma- és pálmaalakú koronája van. A calamit egyetlen magas üres szár, levél nélkül, tetején gerezda magbuzogánnyal. A spheunosphillum egy csupa gyűrűkből összetett szálfa, minden gyűrűn levélkoszorú. A lepidodendron, mintha embervastagságú macskafarkakból volna össze állítva. A phaseolites, az ismeretes paszulv. csakhogy fa és erdőt alkot. A fenyőalakú equisetum, melynek hegye fészekidomú gyümölcsben borul össze. A Bankisia, hosszú ágain virágbokrétákkal, minden bokrétában óriási eperalakú gyümölccsel. Ezeken kívül éltek már a mai kor csodálatos tropikus növényei is: kenyérfa, pizang, ambrafa, fahéj. Ezek össze-vissza kuszáiődva élnek, teljesen benőve a földet. Árnyékukban tenyészett a foltos áronvirág, korái 1-igomba.“ Ezt a képet Jókai fantáziája szülte. Ő maga is mondja, hogy a „képzelet, költői phantasia nem elég azt kifejezni.“ Itt megint összecseréli a korokat. A páfrány, calamit, phen< phillum, lepidodondron. equisetum, phasedites már nem éltek a pliocénben, csak a karbonban, míg a plioeén a föld újkorában volt. „A plioeén állatai vastagbőrűek voltak (Pachidermis). Maradt néhány faj közülük mostanra is: elefánt, szarvorrú, víziló, tapir, a bivaly s az abessi meztelen kutya. Mind feketék kevés sertóvel, vastag bőrpáncéllal. Ezeknek óriási ősei alattunk vannak az agyagrétegben. Ilyen óriás állat volt a sivatherium négy 2 öles szarvával, ezek közül kettő előre, kettő hátra hajlik. Megatheriumnak a fejénél nehezebbek voltak a lábfejei. A dinotherium az elefánthoz hasonlít, csakhogy két agyara lefelé hajlik. A mastodon nógyagyarú elefánt, két agyar inkább szarv a koponyájából kinőve. Mindezeknek a királya a mammuth. Súlya 400 mázsa. A szibériai partokra jár sót nyalni. Organizált államban élnek. 20—40 tagból álló család bir egy bizonyos tért, ott ők tartanak rendet. A vezér kiáltására összetartanak, veszély idején egymásl megvédik, utazni társaságban mennek, előőrseiket kiálltják, harcolnak csataterv szerint és ébren vannak mindig. Megvannak ennek a kornak a rendbontói is: a barlangi hiéna, az óriás kutya, a barlangi medve s a királytigrisnél kétszerié nagyobb machaerodus. Ezek ellen kell a mammuthoknak megvédeni az élhetetlen alattvalókat; a nyomorult Ohylobatest, ki kétöles termete mellett s iszonyú karmai mellett csak jajgatni tud; a lomha mylodont s a lovak ősapját, a iuppotheriauiumot. Vannak még ebben a koriban régebbi évezredekből fennmaradt saurusok. Ezek a vízben kénytelenek élni, mert a padiidermist nem tudják átharapni. Ilyen a pterodactylus, melynek nyaka kígyó, feje krokodil, szárnya denevér, lába négy és ujjain úszóhártyák vannak. Vannak még ennek a kornak ügyetlen kártevői is, amilyen a paleotherium. Ez az orrán nőtt két óriási szarvát arra használja, hogy a pálmát kifeszegeti vele a gyümölcséért.“ Itt megint összetéveszti Jókai a korszakokat. A mammuth nem a pliocénben ólt, hanem a diluviumban. A dinotherium meg a mastodon a mammuth előtt éltek. A diluviumban már majdnem a mai ló élt, a hippotherium pedig jóval előbb a paleogénben. A mammuthok társadalmát Jókai képzeli el. Megtörténhetett, de nincs rá semmi bizonyíték. „A bylobates kiáltása hallatszik a sűrűben. Ennek a hangjaira odamegy a paleotherinen. Tudja, hogy a lajbár gyümölcsért mászott fel u fára, tehát ahol a hylobates tartózkodik, ott gyümölcs is van. De ő csak úgy juthat a gyümölcshöz, ha kidönti a fát. Egyenkint feltépegeti a pálma gyökereit. Mire ezzel kész lesz, addigra az idő éjjelre válik. Előjönnek odúikból a ramphorynehusok, az óriási teknősbéka, a trionix is kimászik a partra. Előjön a machaerodus is zsákmányt keresve. Meglátja a trionixot. Küzdelembe kezd vele, de nem bír vele s ott kell hagynia. Közben az orrszarvú is kidönti a pálmát, a lajhár nagyot nyekkenve lezuhan a földre. A machaerodus figyelmes lesz a zajra s észreveszi a lajbárt, meg az orrszarvút. Ebesen ráug'rik az orrszarvúra, de nem bir vele s meg kell elégednie a lajhúrral. Az sem hagyja magát, mert erős karmaival igen erősen magához szorítja. Küzdelmük közben érkeznek oda a mammuthok. Rögtön szétriadnak a küzdők, a lajhár ottmarad tovább is a földön, a tigris meg rettenetes éhségében ráveti magát a mammuthok vezetőjére. Az azonnal végez vele. Orrraányával ledobja a földre s rátapos. A többi szintén átgázol rajta. A mammuthok innen az orrszarvú ellen indulnak. Bekergetik a mocsárba, ott körülfogják s állandóan lenyomják a víz alá addig, míg csak föl nem fordul. Mikor már legyőzték ezt is, diadalmasan térnek vissza otthonukba. Otthon gyönyörködnek a madarakban, lepkékben, a majmok szórakoztatják őket, míg egyszerre csak el nem alszanak.“ Itt megint cserélt össze korbeli vonatkozásokat, a ramphorinchus nem a föld újkorában, hanem a középkorban élt. Itt. Jókai túlsókat tételezett fel a mammuthokról, mert azok nem voltak ennyire öntudatos lónyelj:. Jókai azt írja, hogy azt a világot egy irtózatos tűz pusztította el. A levegő telve volt oxigénnel s a földre az őserdők közé lehullt egy meteor s az gyújtotta azt fel. A nagy melegtől a jéghegyek felolvadtak s iszappal borították el az égő földet. Az nem valószínű, hogy így volt, hanem az, hogy a növényzet az évezredeken keresztül igen nagy menynyiségben felhalmozódott s lassú égés által megszenesedett. Amint látjuk, Jókai a legtöbb helyen a korszakok tudományos megállapításától tér el. Ezt annak tulajdonítom, hogy nem akart száraz tudományos tényeket írni s ezért szabadjára engedte fantáziáját s inkább meseszerűleg irta le gondolatait. Széli Sándor V. o. t. Bpest.
