Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-04-01 / 8. szám
182 AZ ERŐ 1925. április hó nyújtja a bánatos álmodozónak, hogy országába vezesse őt, ahonnan, mint valami ablakon át, le lehet látni a földre. Mert. ez a fontos. Ez a fő. Vájjon melyik ifjú halálvágyó nem gondol arra, hogy mi lesz azután, ha ő meghal ? Nem ő vele, hanem idelent a földön, körülötte. Mibe öltöztetik? Szép lenne-e így? Eljönne-e megnézni őt az a fin, aki mással táncolt, vagy a tanár, aki egy órán nem volt olyan kedves, mint máskor? Megsiratnák-e őt és megbánnák-e keservesen a bűnüket: a mással járt táncot, vagy a kedvetlenséget? Ha pedig eljönnének . . . Ha megsiratnák őket . . . Ha megbánnák a bűnüket . . . Akkor jó lenne felébredni erre a boldogságra . . . Bohó álmodozások. Amig csak olyan, mint a könnyű láz, hagyján. Könnyen beleesik az ember és könnyen kigyögui belőle. De vigyázzatok, nehogy mélyebb talajra találjanak ezek a gondolatok a lelketekben. Könnyen komoly bajjá válhat: sötét pesszimizmussá, rosszakaratú keserűséggé. A nőnek azért van mosolya, hogy elrejtse a könynyeit; a nőnek mosolyognia kell, vigasztalnia, erősnek lennie, a haláltól sem félnie, de bátran harcolni vele örökké. Mosolyogjatok a magatok bohóságain, leányok és űzzétek el magatoktól a halálvágy fekete madarát! Kösáryné Réz Lola. A Robinzon-tanyán. Kalapban, kabátban, jegyzetekkel kezében állott Juci az ajtóban és csak nem akart elindulni. Elkeseredetten nézegette a cipője orrát. — Elkésel, — figyelmeztette Lidi — hiszen nincs villamosra pénzed. — Igaz, — felelte Juci — de nézzétek: behasadt a cipőm, künn meg micsoda lucsok van. — Akkor maradj idehaza, van úgy is elég dolgod. — Isten ments, katalógus-olvasás lesz, különben se szeretek mulasztani, tudod, aztán milyen nehéz jegyzetet. kapni. Szervusztok! — intett a lányok felé és kisietett a zuhogó esőbe. — Nem kellett volna mégse elengednünk, úgyis köhög, — mondta később Lidi. Tda becsukta a finn-ugor összehasonlítót, amiből tanult és fáradtan tekintett Lidire. — Hát élet ez, mondd? A Jucié is, az enyém is, a tiedé, mindnyájunké itt, ezen a sivár Robinzontanyán?- Én nem kívánok szebbet magamnak, — felelte Lidi és jegyzetei fölé hajolt. Éppen a szakdolgozatán dolgozott. —- Odahaza most ébred a tavasz, — ábrándozott Ida — már kijárnak az erdőbe hóvirágért, ibolyáért. Nemsokára rendbehozzák a tenniszpályákat, fognak majálisoz-ni, mi pedig itt ülünk ebben a dohos, primitív internátusbán. Menza-koszton koplalunk és nem tudjuk miért. — Én tudom, — felelte csendesen Lidi. — Juci is tudja. — Tegnap a kveszturában megkérdezte tőlem egy kolléga : Milyen szakos, kisasszony ? Mondom neki: magyar-latin. No hiszen, — felelte — szép kis szakot választott, akkor ugyan sohase kap állást, hogy lehetett ilyen impraktikus ? Nem mondhattam meg neki, hogy én nem a kenyérre, az állásra gondoltam, mikor idejöttem, hanem a képességeimre, arra, amit szerettem: a tanulásra, a szellemi munkára. —• Hiszen ez az, látod. Mindig csak ezt emlegetik: férfiak elől veszik el a helyet a diákleányok. Nem akarják meglátni, hogy az ember valami nagyobbat, szebbet akar, hogy vannak ideális célok is. — Csakhogy ezek a mi ideális céljaink nem jelentenek se kenyeret, se ruhát, se cipőtalpalást, Lidikém. És ami ragyogás van bennünk, bizony lekopik ezen a hosszú, küzdelmes úton rólunk. Elfáradunk. — Ha kilencvenkilenc bele is fárad, elszürkül, lesz egy századik, aki célhoz ér és az is elég. Hidd, hogy te leszel az a századik, én is azt hiszem magamról és az a fő. — — A Napkeletben most cikkezik a diákleányokró] Karnis professzor úr és ha föl is emlegeti a külföldi nőmozgalmak nagy eredményeit, nagyon mély szkepszissel nézi a nőt, mint szellemi munkást. Azt mondja, nem tudományos ambició, hanem csak a kenyér viszi a szellemi pályákra. — Mintha a fiúknál nem éppen úgy volna az átlagnál. Mindig sokan vannak a hivatalosak, de keve sen a választottak, Idus. Én szeretem hinni magamról, hogy választott leszek. És ezért nem csiiggeszt el, hogy ilyen sivár Robinzon-tanyán élek, hogy nincs ..'ép ruhám és bizonytalan a holnapom: nekem öröm, hogy tanulhatok és hiszem, hogy idővel produkálhatok is valami nagyot, szépet. — Hiszen ón is remélem, — mosolygott Ida. — - Na látod. Meghívhatjuk a professzor urat a Robin,zon-tanyára, majd ha látja a mi lemondó, mégis olyan gazdag életünket, hinni fog a magyar leánydiákság jövendőjében ő is!*) Magára a cikkre az Erő legközelebbi leányrovatában részletesen reflektálunk. Rovatvezető.
