Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-02-15 / Jókai szám

144 AZ ERŐ 1925. február hó. «A SZENTLÉLEK TEMPLOMAM, SPORTUNK!»1 Úszás. Milyen diosö tudomány az, úszni a víz fölött! Ba­rátságban élni a hullámmal, a halállal.. Szárnyat csi­nálni a kezeinkből s repülni, mint al madár! Ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, ahol nem találkozha­­tik velem senki: ahol nem láthat meg senki, felnézve a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmada­­rajkkal; körültáncolva vickándó halaktól, akik nem beszélik el senkinek, mit láttak, mit hallottak: az ne­kem tulvilági boldogság lenne! Nem félt. már semmitől. A hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyer­mek. Ha akarta, összetette kezeit a víz fölött és úgy imádkozott, csak a lábai taposták a vizet. Sikoltozni dóvaj kedvteléssel, hívogatni a fölrebbenő vadludakat, inge.rkedni az éjszaka fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy cincogmajk este a tó fölött, üldözve a futó vizi pókot. Itt szabad volt még dalolni is. Neki ereszteni szabadon gyönyörű aeolhárfaihangját. Néha órahosszant is elbolyongott a hullámtükrön, nem fáradt ki bele. Ez az áldott védőelem visszaadta az erőt idegeinek, amit a mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt, száz lépésnyi séta után már pi­hennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig mint egy najád, sikamlott tova, egész lénye megváltozott. Vívás. Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácslom önnek, hogy a quinteket ne vegye oly mélyen, mert akkor még mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Birkózás. Hogy is végződhetnék fiatalok közötti mulatság a zöld gyepen birkózás nélkül. Ez az élvezetek legmaga­sabb! ka: mámorítóbb az ivásnál, hevítőbb a szerelem­nél; a tulhabzó férfi-erőnek kölcsönös összevillámlása. Mindenki kikeresi magához illő ellenfelét s tú­rokra megy vele. Ha nyers erő, durva hovély volna megengedve a játékban, az egész társaság együtt nem volna képes helytállani a herculesi komoly ifjú öklei­nek; de itt csak gyakorlott ügyességre van hivatko­zás s ebben méltó ellenfelére akadt. Ki vannak véve az erőszak fogásai, a derék-betörés, a gulyásos leve­­gőbe-lódítás és földreteremtés, az állfelütés, az ököl­lel nyomás: csupán a nemesebb testgyakorlati fordu­latok járják s ezekben a két mérkőző egyike sem en­ged a másiknak. A többi társak, győzve vagy legyő­zőiden, abbahagyták már, le is verték magukról a port s most csak a kettő tusáját nézik. Buzdítják őket („ne hagyd magad-.“) A részvét a gyöngébb félhez hajlik, ki társa erejé­nek túlsúlyát bámulatos tornászi ügyességével egyen­líti -ki. A körülálló ifjak ujongnak minden újabb si­kertelen kísérleten. Ez boszantja a küzdőt. Egyszerre hóna alá kapja ellenfele fejét balkarjá­val s jobbkarját alája csapva, felragadja azt a leve­gőbe s azzal ennek két kalimpázó lábával, mint a csata-eséppel, veid szét a kacagókat; nem nézve, ki barát, ki ellenség? Erre valamennyien ellene támad­nak. Most aztán igazán elemében van. Lerázza magá­ról támadóit, mint oroszlán a kopókat. Három társa akad, ki segíteni jő néki. Hátaikat egymásnak vetik s szembeszállnak a többivel mind. Van kacagó harag, dühig fokozott, jókedv, csintalan örömkitörés, férfi­hoz, ifjúhoz illő. Gyönyör elnézni e tomboló förfirajt. s küzdő gomolyt, az olym-pi játékok legnemesebb faját. Korcsolyázás. A vihar után a Dnjepe-r oly api tisztára volt se­perve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehe­tett rajta végigsikamlani. Az ifjak felkaposolák kor­csolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a rostopsinos kulacsot kivéve, min,den fölösleges terhet otthagy­tak a felborult szán alatt s azzal hurrah-kiáltással nekiereszkedtek az acélsíma pályának. Hanem még korán volt hurraht kiáltani. A fenevad-tábor tömegestül elvonult a három szá­guldó paripa nyomán; de hátramaradt egy őrszem. Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csi­nálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelre megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek ép­pen elég lesz. A legvénebb maytalóc kiült a partma­gasságra s úgy nézett tovorohanó társai után s na­gyokat ásított éberségében; azok nem jutnak a pré­dához. Ez meglátta a menekülő ifjakat. Rögtön megkezdte a jeladó-üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi ala­kot a jégen tovacsuszamlani. rohantak a part men­tében utánuk s amint egy kissé csompós helyre akad­tak, le utánuk a jégre. A vén őrszem megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladásait s a hátulsók visszaszál­­lingóznak az új vadat űzni s -ö maga csak azután rohant a vadászatra. Azt is tudta már, hogy a sík jégen a farkasnak

Next

/
Oldalképek
Tartalom