Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
1925. február hó. AZ ERŐ 145 nem jó mulatság a futás, ö csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot. A két ifjú, ahogy belejött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vapnak, az két férfinak még yatagánhegyre is kevés. Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A -három fiatalabb csikasz dühödben • szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenceket vetve, néha mind a hárman egymáson keresztiül hemperegtek s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná ügyetlenségéért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor v-ezette a futást, amikor a Dnjeper kanyarulatot tett. A vén fickó nagy mérnök volt: már tudta, hogy mi ajz a diagonális vonal. Míg a két ifjú a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ö társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre magukat, hogy azok ismét sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket. Egyszer ilyen ravaszul éppen eléjük kerültek; no, most megfogjuk őket! — gondolta a négy farkas. A két ifjú hirtelen jobbra-balra vargabetűt csinált Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten! Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket... íme, ragyogó földi pompáival közeledik a te szolgáid egyikének hamva márvány üregébe, míg lelke ugyanakkor mezítelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe .. . Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink s a göröngy a mi anyánk . . . Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának lobogásia; ,s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek. Óh, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmai nem ismerték soha. Ne kérdezd az előtted reszkető leiektől fölöttébb szigorúan: „ki voltál? ki kisért idig? mi hangzik onnan alulról utánad?“ Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok, vagy magapztalás. Te magasan állsz mindazok fölött. Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel: — Segítód-e a nyomorultat? — Nem. — Fölemelted-e av, elesettet? — Nem. — Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek? — Nem. — Hallgattál-e a kétségbeesök könyörgéseire ?-—- Nem. — Törülted-e le a szenvedők könnyeit? —- Nem. — Kegyelmeztél-e a meggyőzőiteknek? — Nem. — Szeretettel fizettél-e a szeretetért? Jókai hirós diákjai. s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait. Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek. Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfi-gyönyör égett arcaikon. Milyen magas öröm játszani a halállal! Jókai Mór. ♦ — Nem! nem! és mindörökké nem! És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: „Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy por ham csúsztál idegen bálvány előtt? Éltél-e a ' te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárát, melyén az én nevemnek áldozatai füstölögtek?“ Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónuisául ? Mely király, mely császár védelmezi meg öt ottan: ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?... Óh, uram, gyakorolj irgalmat ap igazság helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? De számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged. Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait, számítsd be neki, hogy ö hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik. Bocsáss meg neki az égben, valamint azok megbocsátanak neki, akik ellen vétkezett itt a földön. Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek. S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, oh, uram! ha engesztelhetetlen vagy egy bevégzctt élet rossz művei iránt; ha nem bocsátód maigad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ö vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiákban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne! Hallgasd meg, Uram, a te szolgádnak imáját. Ámen...“ Jókai Mór. Titkon ajtómat béhaítva ♦ .
