Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
126 AZ ER ő 1925. február hó. De én azért még mostan is szeretlek. (1863. július 15.). Oh honom, oh anyám! Mivél levélt Te szép, te mindent éltető haza! Hol tárt kaput lelt vendég, idegen, 8 úgy járt, úgy vágyott hozzád, mint haza. Kalászhói szőtt arany palástodat Prémezte rétek friss zöld bársonya, Családdal áldva, melynek neve nép, Aranymenyegzőn, boldog ősz anya. — Ki most rongyokban ülsz, kopott ruhád; Alig ismerni rád. Fakó mezed Foszlányival a rossz napok hevétől Nem tagjaid, — a szégyent fedezed, ... De én azért még most sem hagylak el. De én azért még mostan is szeretlek ... Sok rossz napod volt: a baj bajra ért. Tewjész a konkoly! Száz magot fizet, l A jó mag elvész ápolással is; De a dudvának nem kell őrizet. Felhő ha jött egedre, csak ború volt; A honfigond sötét árnyéka tán? Nem öntözött meg évröl-évre más, Mint az a köny, mit érted hullatánk. S a könnyön nincsen áldás. Jobban éget; Fölisszák azt a holtak hamvai, Pedig jó alkalom volt rá elég, Eltitkolánk; de hagytuk hullani, . . . Oh én azért még most sem hagylak el, Oh én azért még mostan is szeretlek . . . Cyötrött a szomj: pokolnak e csapása! Nap napra jött és új szomjat nevelt, És ürmöt nyujta innod vagy lezúzta A kelyhet, a mit ajkadhoz emelt. Oh mint epeszt a múlt emléke! Jobban A vágy, — dicsőbb, nagyobb jövő után. — Nem jár rá jó idő. — Virágidat Kalásztalan a földre hullaiad. Előszó. Mind a kettő ideál volt. Annyira ideál, hogy létezésük a mai korban valódi képtelenségnek fog feltűnni. Pedig mind a ketten ebben a században éltek. Az egyik eszményképe volt mindannak, amit szépnek tart az aestkesis, daliásnak a poézis, klasszikusnak a politika: achillesi testalkathoz endymioni fő, nagyratörő lélek; az örök emberiért, a halhatatlan, szabad eszméért hevülő szív. Egy óriásnak és egy tündérnek a szülötte. Vérében a korzikai láng, s a germán szentimentális humor. — Ez volt a „Reichstadti herceg“, valódi nevén „Ferenc-József-Károly-Napoloon.“ A másik alakja regényes korrajzomnak a portugalli Don Migtuel, ki néhány évvel idősebb volt a Reichstadti hercegnél. Testben és lélekben ellentéte emennek. Arca egy féktelen szenvedélyű léleknek torzított képmása. S hogy szomjadat gúnyolja, láthatárod Szélin a csalfa délibáb vakít; Légvárakat, szép álmokat mutat, A száradt földnek tenger habjait. . . . De én azért még most sem hagylak el; De én azért még mostan is szeretlek. Áldást ha kértél, kérlelhetlen ég Villámkorbáccsal és jéggel felelt; Nem voltál büszke már: porrá levél És a vihar táncolt rónád felett. A boldog éden perzselt romjain A forgó szél egy felleget ragadt. Porfelleg az: tán minden porszeme Egy szív volt, a mely élt és megszakadt. Az ősök hamvát fűszál nem fedi; Felkapja s mint egy vádoló panaszt 'E szent, e fájva tisztelt drága port, A bősz vihar szemünkbe vágja azt!... Oh én azért, még most sem hagylak el, Oh én azért még mostan is szeretlek. Nincs rajtad élet: fű, fa halva van: Kopár mezőkön hallgat a kolomp. A száraz kút áll látogatlanul. Madárdal nem szól, elsárgult a lomb, Csupán a pusztulás kegyencei — A féreg-millióktól pezsg a rét. Azoknak áll most a világ, azok Kirágják még a fűnek gyökerét! S az égen száll a vadludak csoportja: Itt nincs mit enni, másutt jobb a lét! Búcsút se mond a költöző madár; Koldus vagy, — vissza sem tekint feléd. . . . De én azért még most sem hagylak el, De én azért most még jobban szeretlek! . . . Jókai Mór. Minket annyibáh érdekel ez a két napló, liogy összeköttetésbe hozza a Reiclistadti herceget Don Miguel herceggel. Égyízben lehozza mind a kettőt. Magyarországra s föl jegyzi, hogy a magyar föurak és a magyar nemesi élet alakjai megdöbbentő hatással voltak a portugál trónkövetelőre. Itt tanulta megismerni, hogy mi az igazi „úr!“ Az olasz compilatortul megtudjuk, hogy ez a magyar főúri udvar Kis-Marton volt: herceg Esterházy magyar Trianonja. Egy Esterházy Imre volt a Reichstadti herceg benső barátja. Az 1825-iki országgyűlési (magán) naplóból, mely a magyar képviselöház könyvtárát díszíti, azt is megtudjuk, hogy a Reichstadti herceg többször megfordult Magyarországon, a trónörökössel, V. Ferdinánddal együtt. Lebel azt is feljegyzi, hogy Napoleon fiát azzal bírta rá felséges nagyatyja a latin nyelv szorgalmas tanulására, hogy egykor a magyarokkal tudjon majd beszélni, akiket, olyan nagyon kedvelt. Akkor ez volt a társalgási nyelv Magvapilonban. Koronás gyermekek. Regényes korrajz két kötetben. Irta : JÓKAI MÓR.
