Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
1925. február hó. AZ ERŐ 127 A herceg; különben több nyelvet beszélt: legörömestebb az olaszt, legkevésbé a németet. Ennek a két korona alá született gyermeknek az egymással való összetalálkozását fogom leírni. Az egész csak egy rhapsodisticus összeállítása lesz az érdekes adomáknak, amik e kért alakot kidomborítják. Jókai ezután a következőkben elmeséli Don Miguel hercegnek rejtelmes és váratlan születését. A királyi család Napoleon elöl Portugáliából Brazíliába teszi át székhelyét. Itt nevelődik az infáns az etikett szigorú szabályai közt, anélkül, hogy csak becsületesen írniolvasni is megtanulna. Sokkal készségesebben követi Sancho cimborájának, a faragatlan lovászlegénynek durva tréfáit. Katonai erényeivel hamarosan kitűnik: tizenegyéves korában már generális és hadsereget szervez magának Rio de Janeiro utcagyerkőceiből. Békés polgárok, becsületes kereskedők házait ostromolja meg velük, mire lovassági tábornokká avandzsál. Anyja példáját követve, szigorúan megköveteli, hogy kalaplevéve hajlongjon, térdeljen előtte mindenki az utcán s még akkor sem enged, gőgjéből, midőn az észak-amerikai államok követének férfias fellépése után a király megrémülve hirdetteti ki, hogy ezentúl az idegenek nem tartoznak a királyi hinták előtt letérdepelni. Csak azért is! Hadd tudja meg a világ, hogy itt nem a király parancsol. Néhány nap múlva Don Miguel találkozott az utcán Mynheer Van-Daellel, a hollandi követtel, aki tiszteletteljesen üdvözlé az infánst. Ennek az nem volt elég. — Szállj le a lovadról és hajts térdet! —- Az nálunk nem szokás. Én a hollandi követ vagyok. — Húzzátok le a lováról, ha nem akar kötélnek állni! Erre két lovászlegény megragadta a követet. Az nem követte az észak-amerikai példáját, nem akarta elrontani a jó piacot. Számbavetto, hogy mennyi kávét, cukrot monopolizál az országa Brazíliában s inkább leszállt a lováról önkényt s megtette a térdhajtást tiltakozó fenyegetés mellett: — Ezért panaszt fogok tenni a királynál — Ha azt megpróbálod, agyonbotoztatlnk a lovászaimmal. A követ mégis panaszt tett a királynál s János elégtételadásul — bocsukatta börtönbe az infáns lovászlegényeit. Öt magát pedig megdorgálá: ,.Fiacskám, ez nem illik!“ XI. A Peoe-vezér. Az infán íj nevelőinek semmi sem jutott eszükbe, hogy mivel fordítsanak a herceg rossz szokásain. Sok benne az erő! Tért kellene nyitni a tulhabzó nemes tettvágynak, melyen kitombolhassa magát. Amit a miniszterek inog nem találtak, arra rábukkant, a lovászlegény-adj utána. Itt vannak a nagy pampasok, savannáhk, tele vadlovak és tulkok csordáival. Azokat őrzik, regulázzák (és lopják) a peoek. A peoe egy ősember, aki soha várost nem lát, födél alatt nem hál; nem eszik mást, mint ökörhuist só nélkül, (a miért a városba kellene menni). Fegyvere egy hosszú kötél, amit a spanyol „lasso“-nak nevez; a Hortobágyon pányvának hivják. Magyarországon is jól ismerik azt a tudományt, hogyan kell a pányvát a szilaj esikó nyakába vetni. S annál fogva, azt a ménesből kiszakítani. Ugyanezzel a móddal fogják el a tulkokat is, a kötelet a szarvaikra vetve. A peoe lóháton vadássza a szilaj tulkot, s ha a kötelét annak a szarvára vethette, sarkantyúba kapja a paripáját s előre vágtat, ha a vad ökör üldözőbe veszi; de ha az megbicsakolja magát s visszarángatózik, akkor a hátába kerül és sodronyvégü karikás ostorával vágva a marillát, úgy űzi maga előtt. Ezeknek a társaságába vezette a lovász-hadsegéd a királyfit. Rövid idő alatt tökéletes peoévá lett kiművelve az infáns. Úgy tudta kifogni a ménesből a szilaj csikót, végigkorbáosolni a vad tulkot, mint a pusztán született lovas-pásztor. Ezzel a nemes sporttal tölté az idejét azalatt, amíg a királyi udvar a Santa-Cruzi kastélyban időzött. Egyszer megtette azt a bravourt, hogy egy vad bikát, amit a pampason elfogott, behajtott a várpalotába. melynek szellős árkádjai alatt a királyné éppen fényes táncmulatságot tartott s odavágtatott a szilaj vaddal a táncoló párok közé. Egy udvarhölgy rémültében szörnyethalt a vad tréfa miatt. —- Minő hőstett! Milyen bátorság! — rebegék az udvaroncok. Később azonban kezdett unalmassá válni az infánsra nézve ez az örökös bajsza két szarvú állatok után. Az sem elégítette ki, hogy az állatokról elevenen lehúzhassa a bőrt, hogy élő madarakat megkopasztva szaladgáltasson maga előtt,; — kedve támadt emberekre vadászni. Eleinte a rabszolgákon próbálta meg. A szerencsétlen néger, akit vesztére szembe hozott rá a balsorsa, mikor nyaka körül érezte a pányvát, ordítva, kétségbeesve vágtatott az infáns paripája után, akinek nagy gyönyörűsége telt bele, hogy a nyomorult embert magával hurcolhatta s csak akkor bocsátotta el, mikor az, már fuldokolni kezdett. Később aztán lovaslegónyekkel is próbát tett. Azokat már nagyobb virtus volt a lassúnál fogva lerántani a lóról. Egyszer azonban csúnyául rajtavesztett ezen a kedvtöltésen. Az embermagas fűvel fedett Savannában összetalálkozott egy mineirovel. Nyalka legény volt, ezüstgombos, kerekkalapos pusztai »eladón. Az infáns megvárta. míg mellette ellovagol, akkor hátulról hirtelen nyakába vétó a pányvát. A mineiro azonban még gyakorlottabb lovas volt, mint az infáns, lábaival átszorító a lova derekát, nem hagyta magát lerántani; baljával elkapta a pányiva kötelét s jobbjába kapott késével egyszerre kettévágta azt. Akkor aztán visszafordult, kezébe kapva a karikását. Olyan jó lova volt, mint a hercegnek. Elkezdte annak a hátát paskolni a korbácsával, ütötte, ahol érte, amíg csak az összeröffenit. pajtások meg nem szabadították a boszújától. Hanem annyi esze volt az infánsmak, hogy ez után a lecke után még ö könyÖrgött ,a mineirónak, hogy ne szóljon az esetről senkinek. Az egyetlen Jókai regény, melynek mert Jókai sohasem fejezte be.
