Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
1924. szeptember hó. AZEEŐ 13 A MAGYAR DIÁK ANEKDOTAKINCSE . ® Az Atya» Halnak, halnak, egyre halnak, színe, lángja a magyarnak ... Sinka Sándor, a debreceni kollégium nevezetes tanára s egykori igazgatója is megtért közanyánk ölébe. A temetési ének elhangzott Széli kántor úr ajkán, de mi, az utolsó rend diákjai hosszú sorában úgy éreztük, hogy valami láthatatlan, nagy szárnyasajtó hirtelen csak kétfelé vágódik, magától, mint szuverének előtt szokott s Az Atya méltóságteljes lépteivel besétál az áldott emlékezetű, halhatatlan magyar nevelők örökké derült egü Pantheonjába. * És most engedtessék meg a jámbor krónikásnak, szokások és illendőség ellenére egy kis előzetes mosakodás. Eddig nem volt rá szüksége, mert azok a nagy szellemeik, akiket idáig felidézgetett a mostani diákvilág megmosolyogtatásának céljából, jó- és rosszíredvükben egyaránt, fölényesek voltak s ezt érezte a gyerek még olyankor is, ha néhanapján kötődni merészelt velők. A méltóságon tehát soha semmiképen csorba nem eshetett, mert hol előbb, hol később, mindig a diák került alul és a tulajdonkópeni nevetni való mindig is egy-egy ilyen felsülés volt. A jó öreg Atyánál nem így áll a helyzet. Az ö eseteinek kilencven percentjében valami egészen máson kell elmosolyodnunk. Hogy is magyarázzam meg hirtelenéten olyan jól, hogy újabb magyarázkodásokra soha többé ne kerülhessen sor? Hát képzeljetek ti, szerencsétlenek, akiket nem az öreg tanított latinul, valami istenesen komoly, felséges hangulatú Tacitusi vagy Horatiusi órát. Végire beleláttál az antik világ lelke közepébe. A hangulatod közepén saját tüzétől kigyulladva lelkesedik egy öreg' ember s most érzed igazán: milyen sokkal és mekkora értékkel több nálad, aki annyiszor megbosszantottad s olyan sokat mosolyogtál rajta. Mikor aztán már szinte terhes ez a távolság és ez a feleőbbség, akkor megunja az olympusi helyzetet, lejön közibétek, természetes ember: gyarló és esendő. Egyik botlást a másik után követi el, egyik visszás helyzetből még ki sem kenuit, jószerint már a másikba jutott bele, — sebaj. Már bízol benne, hiszel neki, mert láttad öt a hegyen, királyi dicsőségben, ezek a földi-vonások csak arra jók, amiért boldogan vesszük tudomásul, hogy Krisztus is sírt a Gecsemáné kertben: az egész emberen keresztül azt is közelebb érezzük magunkhoz, amit szebb óráiban ajándékozni szokott nekünk és nevetve, patriarchális érzések közepette, igazán mint fiák az atyjuktól tanulunk tőle vegyesen, ahogy jön: görögöt, szívet, latint, természetességet, filozófiát, életbölcsességet . . . * Talán ezt érezte meg, mikor egy ízben a tanári szobában arról folyt a szóbeszéd: Kit minek csúfolnak a diákok. Valaki tudniillik megkérdezte tőle: r— Tudod-e, bátyám, hogy néked meg az a gúnyneved, hogy: az atya? Egész megütődve nézett az öreg a kérdezőre: — De hisz ez nem csúfolás. * No, de hadd jöjjön a vidámabbja. Úgy emlékszem, Bismarck mondta volt egyszer, hogy csak az ökör következetes, mert az mindig szénát eszik. De talán még Bismarck is megsokalta volna a következetesség ellen elkövetett eme hallatlan merényletet, amelyet itt most elmondandó vagyok. Az atya, mint igazgató vizitálja a cétusokat. Még odalent elhatározta az „inspicierendók“ mindenkori szokása szerint, hogy szigorú lesz és mindenben talál valami hibát. (Magunk között szólván, aki valaha cétusban lakott, bölcsen tudja, hogy ehhez nem is kellett volna ekkora neki vetélkedés). De hogy a mindenütt bőven található szemét és rendetlenség közepette az atya előre megfontolt szándékkal mennydörög le szegény szobafőnökökre, azt a ,.huszonháromban“ fedezte fel a megszeppent diáksereg. Ez a hely volt az egyetlen rendben tartott zugocska az egész bentlakásban. ,,Lú úr, kérem“, aki éppen opnan kapta a nevét, mert ritkán nevetett, ellenben annál többet lógatta búsan „nagy fejét“, példátlanul katonás fegyelmet honosított meg benne. Még arra is ügyelt — horribile dictu — hogy a. dárdások testi tisztasága kivánni valót ne hagyjon hátra s szépen megvonalazott, táblázatos kimutatásban függött az ajtóra rászögelve: a Lábmosási Rend. Hétfőn este nyolctól kilencig ez a két dárdás, kedden ez a másik kettő, stb., stb.... Lett is szörnyülködés, mikor az atya mindennek ellenőre, épp úgy rákerítette a sort Lú úrra is, mint a többi szerencsétlen öreg diákra. Sőt... Aszongya, hogy aszongya: — Ez nem cétus, kedves, fiatal barátom, hanem disznóól. Példának okáért, mi fityeg itt szembosszantónak az ajtón, mi? Hadd lám csak! Lábmosási rend?... No, látja, fráter, ez az, amit én ki nem állhatok, ez a szenteskedés, ez a látszatra dolgozás, ez a fiarizeuskodás, ez a .. . Ami ezen túl következett, annak a rezgésszáma több ötszáznál s így örök titok marad, hogy mit is akart mondani. A következetesség elvét ez azonban még nem sértette meg. Az is úgy van emberemlékezet óta, hogy annak, aki inspiciál, kiabálni kell. A következetesség hiperbismarcki értelmezését az árulta el, ami a „huszonnégy“-ben történt. Az ottani oráció tudniillik így kezdődött: — Ez nem cétus, édes úr, hanem szemétdomb. Mert, hogy egyebet ne említsek, maga még azzal sem törődik, látnak-e a dárdások félesztendőben egyszer meleg vizet vagy se. Hát a Lábmosási Rend hol van?
