Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1924-09-01 / 1. szám

14 AZ ERŐ 1924. szeptember hó. Ez is az igazgatói évekből való. Megérkezik az intézet új tanára, akit látatlanban választottak meg, hiszen sub auspicis regis lett doktor. Alig serkedö bajuszú, alacsony, karcsú, filigrán teremtés, szerény is, mint ilyenkor illik. Érthető, ha az atya nem sokba nézi, de azért az is érthető, ha ő meg minden szerénysége mellett mégis megütközik az ilyen fogad­tatáson: - ; | i — Elkéstél, szerencsétlen! Tegnap kellett volna je­lentkezni. Mehetsz vissza, ahonnan jöttél. Szegény kis emberünk egészen belesápad a hangba is, a tartalmába nem kevésbbé. Lehetetlen az. Hiszen az előadások csak kilencedikén kezdődnek. Ma pontosan szeptember elseje. De az atya osak egyre hajtja: — No, mit bámulsz még? Majd decemberben gyere el újra, de egy kicsit pontosabban. Nagynehezen derül ki az igazság, hogy kollégáról .van szó, nem Szigetről, Böszörményből, honnan ide­­csödített pótérettségizőről. * A fegyelmi eseteket sommásan szokta elintézni és pedig minden nagyobb teketória nélkül. így aztán megesett, hogy az új diákok „első impressziója“ nem volt felőle túlságosan kedvező. T. Kálmán p. o. igen nagyot nézett, miikor egy szép novemberi napon bekopogtatott az irodájába. Úgy esett a dolog, hogy az édesapját valahonnan áthelyezték Debrecenbe s ő jelentkezni jött az új iskolába. — Gyere csak, gyere, — mondják a kopogtatására. Belép, bár a felszólítás kissé szokatlan és meghök­kenti. A folytatás azonban még szokatlanabb és megdöbbentőbb. Jobbról is kap egy hatalmas pofont, meg balról is. S csak jó két perc múlva szólítja meg az, aki a pofont adta, egy kicsit csodálkozva: — Hát maga nem Zákány? Nem bizony, nem. Zákányt osak öt perc múlva hozta a pedellus: valami szokatlan, felháborító diák­­stikli felől saámotadmi. De hát, Uramisten, ki gon­dolta volna? Hogy az alább következő kis esetet kellőképpen megérthessük és méltányolhassuk, tudnunk kell, hogy az atya senkit sem utált úgy Isten teremtett állatai között,- mint a „ficsúr“-diákot. Módfelett bosszan­totta, hogy azért még az osztályában is csak akad egy-kettő. Azt mondja egyszer az egyiknek, a -legelegán­­sabbikniak, óra után: — Kedves Samu öcsém, szívesen lát-om délután egy kis ozsonnára. Jöjjön el. Nagy szó ez közvetlen a matúra előtt. Nosza, ki­csípi magát Samu rangosán s boldogan beállít, még ugyan időre. Szmokingban, keztyüsen. Az öreg barátságosan veregeti vállon: —- Itt vagy, fráter, no, derék. Taszítsad csak útó­nom ezt a targoncát! Nehéznek nem nagyon nehéz egy ilyen targonca, nincs is rajta nagy teher, össze-vissza négy-öt üres zsák. De hát szmokingban, fehérkeztyüsen. És a Piac­utcán keresztül, a Dóczy felé. S a kegyetlen öreg ép­pen arra tart. Arra bizony, mert arra van a krumplipiac. És visszafelé már jóval nehezebb a targonca, meg az öt zsák krumpli. Nehéz, niagyon nehéz. Igen eltelt az idő s a piac­utcai korzón már ott sétálnak azok a Dóczysták, akik­nek a kedvéért Samu olyan „stuecer.“ De hát csak taszítja Samu az öt zsák krumplit a nevető tündérek sorfala között, mert így muszáj. Soha még olyan buzgón nem fehászkodott, mint most, hogy nyíljon meg a föld és sülyedjanek el mind: ő- is, az atya is targoncástul. És ime, csoda történik. Nem ugyan a földdel, de eredményeiben mégis valami ilyesfajta. Mert, hogy a ritka látványban való épülésnek hírére majdnem az egész nyolcadik osztály odagyült, egyszer csak hátra­­int az atya második számú kedvencének: — Jöjjön csak, édes öcsém, elfáradt már Samu, vegye át egy kicsit tőle ezt az egynéhány szem krumplit . . . .........•. .•........ •••••_ •- .• .•«••• .•••••• •••••* #• •# •••••• •..............•• A számok családfája. Meghatva vettem fel a többi levél asztagjából is­merős vonásait, — Mégis csak megbízható, hü detektív ez a Karó Náci, — gondoltam magamiban. •— Nincs két hete, hogy a megbízást megkapta, s már végire is járt. Még pedig, ha a paksaméta vastagsága nem csal, ered­ménnyel. Hadd lássuk, mit ír! ?. . . Mielőtt azonban itt a teljes nyilvánosság előtt meggyőződnék róla, mit ír saját külön Sherlock Hol­­mesümk, saját külön Wattsonának, elmesélem az előz­ményeket. Különben félő, hogy a teljes nyilvánosság olyan arcot vág a mulatsághoz, mintha >a nem vesze­delmes bolondok között járna tanulmányi kirándu­láson. Ott kezdődik a detektív járás, hogy van nekem egy Gitike nevű kis húgom. Olyan, mint a többi kisleány, csak példátlan családias érzésű. Babáinak száma légió és még a korban legtisztesebbiknek se hiányzik, nemhogy a feje, .— Isten ments, — de még a füle, orra sem. Épp egy nyomorék kiskutyáért, macskáért sem kell éppen a szomszédba mennünk s számukra külön kórház van berendezve a szoba egyik sarkában. Ha a kanári guzorogni kezd a kalitkában, Gitikénk kalendáriuma vörösbetüs ünnepet tüntet fel olyan­kor, pedig lehet, hogy még az ó-hitüek se tudnak az­nap semmiféle hagyományos ünnepi alkalomról. Nem érti azt, aki nem Gitike: egy szánalomraméltó Lá­zárral újra több, kit résztvevő szívvel ajnározni lehet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom