Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-09-12 / 33. szám
8-ik oldal *7 I WBER SEPTEMBER 12, 1953 Előjáték egy jubileumhoz Irta: DR. DEÁK ZOLTÁN SZEREPLŐK: Hadfi László, dr. Pelikán, Kadarkuthy, Viola, Mici, Barnáné, Bán, Tábori. (A nézőtéren kialszanak a lámpák, csak a függönyre esik némi fény. A zenekar halk nyitányba kezd, amikor hirtelen két revolverdörrenés hangzik a függöny mögül és nyomban egy éles, átható sikoly. Futó lábak zaja hallatszik és zűrzavaros lárma. Azután iszonyatos csend, de csak pillanatokra, mert gyorsan szétvágódnak a függöny szárnyai és mögülük Kadarkuthy lép elő, szmokingban, nagy piros szegfüvei a gomblyukában. Remegve, feldultan, halálsápadtan beszél) Kadarkuthy: ( a függöny előtt) Hölgyeim és uraim, teljes nyugalmat kérnék ... az előadást mindenképen megtartjuk . . . addig is, ha volna a nézőtéren orvos, nagyon kérjük öt, szíveskedjék felíáradni . . -. ■ Dr. Pelikán: (aki a nézőtéren helyezkedett el, felemelkedik a zsöllyéből. Hatalmas vörös sörényt, tömött vörös bajuszt viselő ember, kissé excentrikus öltözékben) Én szívesen segítek, ha kell . . . (indul a színpadra vezető lépcső felé) Meghalt? Kadarkuthy: Akkor nem kérnénk már segítséget . . . dr. Pelikán: Sokszor azután is -kell még segítség. Teszem azt a hitelezőknek . . . Kadarkuthy: Erre tessék! dr. Pelikán: (felér a színpadra) Öngyilkossági kísérlet? Mellbe? Halántékba? Netán mindkettőbe? Kadarkuthy: Dehogy kérem! Dühroham . . . idegösszeomlás . . . dr. Pelikán: És a lövések? Kadarkuthy: Összevissza leérem . . . a falba, akarom mondani egy plakátba, amely a falon volt . . . dr, Pelikán: Falba? . . . Értem . . . tipikus eset, mondhatnám, a legtipikusabb . . . Kadarkuthy: Kérem, nincs idő társalogni. Valamilyen csillapítót kellene beadni . . . dr. Pelikán; Lövöldözés ellen? Olyant is lehet ... Kadarkuthy; De nincs önnél a táskája. dr. Pelikán: (a fejére mutat) Itt van. Gyerünk! (A függöny szétnyílik, belépnek á színpadra, ahol izgatottan beszélgető csoportban ott van csaknem az egész társulat) Kadarkuthy: (az egyik kijárat felé vezeti az orvost) Erre tessék! dr. Pelikán: Még be sem mutatkoztam. Dr. Pelikán vagyok. Dr. Pelikán elmegyógyász és pszichiáter. Kadarkuthy: Örvendek. Kadarkuthy vagyok, igazán örvendek. (Menet közben hajlonganak, azután el.) (A társulat tagjai a fenti párbeszéd alatt pillanatra elhallgatnak, azután:) Barnáné: Szörnyű eset! Csak legalább tudnánk pontosan, hogy miért történt? És egyáltalán mi történt, hogyan történt? Bán: Lőtt. Kétszer. Hallottad! Tábori: De nem magába . . . Nem értem! Azazhogy értem . . . Mici: Mit értsz? Semmit sem értsz! Tábori: Eh. csak a plakátba lőtt! Legalábbis Kadarkuthy ezt mondta. Mici: Tudod mit? Te majd ne a plakát felé fordíts a revolvert! Barnáné: Neki nem is lesz plakátja soha! És revolver? Zálogcédulája lenne arról is. Azzal nem lehet lőni . . . Tábori: Nem angyalom! Nekem nem lesz idegösszeomlásom. Nekem már régen nincsenek idegeim .. . Viola: (berobban az oldalajtón, nekirogy a színfalnak) Mind: Te bentvoltál? Hogy történt? Beszélj! Viola: Borzasztó volt! Kopogtattam az ajtón, nem jött válasz, azt hittem, senki nincs bent és beléptem. Egy poharat akartam kihozni. Beléptem és ott ült Laci a tükör előtt. Köszöntem neki, nem felelt, csak ült meredten, szótlanul és a tükörbe bámult. Többször szóltam hozzá, nem válaszolt. Mögé álltam és a tükörből láttam a szemét . . . Borzasztó volt, ahogy a tükörbe nézett! Láttam, hogy valami baj van és többször kérdeztem is, hogy mi a baj Lacikám? Történt valami rettenetes, ami miatt ilyen szörnyű állapotban vagy? Tábori: A lényeget mondd! Viola: Te hülye, ez a lényeg! Ez volt a teljes összeroppanás első és csalhatatlan jele! Azután a falon lévő plakátra nézett, amely ezt a mai jubileumi estét hirdeti. Hirtelen felugrott, előkapta a revolvert és kétszer belelőtt a plakátba. Retteneteset orditott közben, vad, elnyújtott, arttkulátlan, hörgő ordítást. Azután nekiugrott a plakátnak, letépte a falról, gyűrte, tépte, cafatokká hasította, rongygyá szaggatta, majd ráugrott, taposott rajta, őrjöngve, habzó szájjal, tébolyultan. Többen: És azután? Viola: Én megdermedten álltam és az ijedtségtől majdnem megállt a szivem. Azután abbahagyta ezt a szörnyű őrjöngést, leomlott egy székre és újra döbbenetes némaságba zuhant. Hasztalan szóltam hozzá, Laci, Lacikám, drága Lacikám, mi volt ez, csillapodj drágám, nem válaszolt. Megsimogattam, igen, reszkető kézzel végigsimitottam a homlokát, jéghideg volt és mégis gyöngyözött. Jeges verejték . . . most is érzem és borzadok! Barnáné: Most mi lesz? Viola: Nem tudom! Szörnyű balsejtelmem van . . . Bán: Az? . . . Viola: (lemondóan legyint) Igen, az . . . Mici: Ezek szerint az előadás elmarad. Viola: Hát lehet erre még csak gondolni is? dr. Pelikán (bejön és a színfalak mögé beszél)' Vezesse csak erre .. . Itt jobban tudom a munkámat elvégezni. Azt akarom, hogy az egész társulat hallja . . . Hadfi: (Kadarkuthytól támogatva bejön. Szótlanul, lassan mennek előre a dr. Pelikán által mutatott asztalhoz. A társulat tagjai némán, ijedten nézik a jelenetet) . dr. Pelikán: ügy kérem. Most ide tessék leülni. Velem szemben. (Leülnek, Kadarkuthy oldalt áll. A meginduló beszélgetés alatt a társulat tagjai mind közelebb és közelebb húzódnak és végül az odahuzott székeken az asztal mellett félkörben helyezkednek el) Kadarkuthy: Kérek mindenkit, i csendben legyen, ne szóljon közbe. Ez a doktor ur kifejezett kívánsága . . . dr. Pelikán: ügy van. No kezdjük a kezelést! Maguk figyeljenek, magukról is szó van. Tömeg-gyógyitást végzek . . . Többen: De kérem . • . mirevaló ez? . . . Mici: Nekünk nincs bajunk . . . dr. Pelikán: Ezt ki mondta? Ezt az utóbbit? Mici: Én. dr. Pelikán: Azt hiszi, hogy magának nincs baja? No látja, hogy szüksége van kezelésre . . . (Hadfihoz) Szóval kérem, most beszélni kell! Nézzen rám erősen! Úgy! (Farkasszemet néznek. Rövid, feszült csend.) Most negyven éve lépett először színpadra? Hadfi: (bólint) dr. Pelikán: És ma van a negyvenéves jubileum? Hadfi: (bólint) dr. Pelikán: (rácsap az asztalra) Jól tette, hogy fellázadt! Igaza van! Negyven évet elfecsérelt az életéből! Elherdált, elsikkasztott .elrabolt kerek negyven esztendőt! Megbocsájthatatlan, jóvátehetetlen pazarlás! Kadarkuthy: No de kérem! . . . dr. Pelikán: Ne szóljon közbe! Maga is hamarosan kezelésre szorul! Van revolvere? Kadarkuthy; Nincs . , . dr. Pelikán: Nem baj. A méreg még jobb . . . (Hadfihoz) Szóval most elérkezett a negyvenéves jubileumhoz, éhez a határállomáshoz és amint ez ilyenkor szokás, mérleget készített. így van? S ahogy megnézte ezt, a mérleget, ahogy belepillantott a negyven év tükrébe, elborzadt. így van? Rájött, hogy haszontalan munkát végzett. Hogy kár volt az egészért. Erre örjöngeni kezdett. így van? Hadfi: Igen. dr .Pelikán: Nohát akkor mit akar uram? Akkor már meg is gyógyult! Ha felismerte, hogy tévedett, hogy hasztalan vesztegette el az életét, hogy negyven évig volt a színpadon . . . igen, mert a színpad az tulajdonképen kinpad . . . mondom, ha mindezt felismerte, akkor már rá is léj pett a javulás útjára. Fel a fejjel j uram! Még nem késő, még el- I kezdhet egy uj életet! Valami rendes, normális foglalkozást! Annyiféle van . . . Például kitanulhatja a tőzsdeszakmát, vágj' elmegy egy lóverseny - irodába . . . Újabban a plasztik-ipar a legjobb, talán ott volna a legérdemesebb elhelyezkednie. Hadfi: Hol kérem? dr. Pelikán: A plasztik-iparban! Össze lehet ezt kötni egy kis határforgalommal is ... a finynyások úgy mondják ezt, hogy csempészet . .. . Mexikóban most nagy kereslet van a plasztik-készítményekben, különösen a kebelfogyatékosságot meg szüntető női mümellekben. Plasztikból! Hadfi: Miben kérem? dr. Pelikán: A plasztik mümellekben! A telt kebel a divat és a mexikói hölgyek általában igen kismellüek . . . Oda kellene szállítani sek-sok mümellet, ezt az uj plasztik-csodát, persze vámmentesen, diszkrét módon . . . érti, mire gondolok? így nagyobb az üzlet . . . Hadfi: De ehez én nem értek... dr. Pelikán; Ugyan kérem! Aki annyi szerepet játszott életében, ezt is megtanulja. Ezt könyebb megtanulni, mint a legkisebb színpadi szerepet. Hadfi: De miért csináljam ezt? dr .Pelikán: Hogy sikere legyen! De nem a színpadon, hanem az életben! A szinpad hamis világ, az nem is a földön van . . . valahol az ég és a föld között lebeg ... Az életben legyen sikere! Ejt az igazi! Money, uram, money! . . . (mutatja az ujjai összedörzsölésével) Hadfi: Siker . . . sflcer az ég és és föld között . . . dr .Pelikán: Földi siker! Az igazi siker az. amit számokban fejeznek ki! Maga most nem erre gondol ... A bacillusok még magában vannak! Maga a negyven év úgynevezett színpadi sikereire gondol! A tapsokra! . . . így van? Hadfi: Igen ... a negyven év színpadi sikereire ... a tapsokra .. . dr. Pelikán: Kiradirozni, kilúgozni még az emlékezetéből is! Mit érnek ezek a sikerek? Mit tud felmutatni? Néhány métermázsa, vagy akár néhány tonna tapsot? Ezt nem jegyzik a tőzsdén! Nincs árfolyama! Hadfi: Nincs árfolyama . . . dr. Pelikán: Úgy van! Csak mondja utánam és mondja el minden nap százszor! Ön uram megfoghatatlan értéket gyűjtött! .... Nem lehet adni-venni, nem lehet felváltani, bankba tenni, még zsebregyürni sem lehet . . . Haszontalan, értéktelen lim-lom! Hadfi: Megfoghatatlan értékek . . . haszontalan lim-lom . . . dr. Pelikán; ön elhibázta az életét! Hadfi: Elhibáztam az életemet . . . dr. Pelikán: Negyven évvel ezelőtt valami komoly szakmához kellett volna kezdenie! Hadfi: Valami komoly szakmához . . . dr. Pelikán: Úgy van! Akkor nagy konjunktúra volt a telekparcellázásban! Vagy ha akkor kiment volna Amerikába, ma például már rágógummigyára lene! Hadfi: Rágógummigyáram lehetne . . . dr. Pelikán: Úgy van! Maga gyárthatná azt a felfújható rágógumit, amit a fiatalság annyira kedvel! Hadfi: Felfújható rágógumit.... dr. Pelikán: Dehát még nem késő. Most kezdődik az élet! Ami elmúlt, ez az egész negyven év, a szemétdombra való! Viola: (felsiikolt) Hagyja abba! Hagyja abba! Hadfi: (melegen, szeretettel néz rá) dr. Pelikán: Énrám nézzen! Mondja utánam, hogy a szemétdombra való! Hadfi: A szemétdombra való... (A társulat tagjai idegesen mozognak, a nők zsebkendőt vesznek elő, szemüket törlik) • dr. Pelikán: Felejtse el örökre! Hadfi: örökre . . . dr. Pelikán: Gondoljan a jövőjére ! Hadfi: A jövőmre . . . (Kis csend. Azután hirtelen kitöréssel) Nem uram! Nem én vagyok őrült, hanem ön! Én csak megtorpantam egy pillanatra, de ön szabályos őrült! Mici: Brávó! dr. Pelikán: (meglepetés nélkül) Az lehet. Ez a relativitás . . . Attól függ minden, hogy honnan nézük a dolgokat . . . Dehát én azt hittem, hogy ön már meggyógyult! v Hadfi: Igen, meggyógyultam! Annyira meggyógyultam, hogy már szégyelem is mindazt, ami történt, hogy egy pillanatra megtántorodtam ... Ez a negyvenév, életemnek ez a határköve valóban kissé1 tragikusnak látszott. Negyven évig szinészkedni, szakadatlanul égni, lobogni a színpadon, ezen a folyton megújuló máglyán . . . dr. Pelikán: Negyven évig. Borzasztó ez kérem! Hadfi: Negyven évig . . . Gyönyörű ez kérem . . . Viola: Lacikám! Kadarkuthy: (biztatóan tapsol Hadfinak) dr. Pelikán: Készpénzben mit jelentett ez a negyven év? Hadfi: Semmit! De élményben mindent! Lázas, boldog készülődéseket, a szobrász rajongó és szédült révületét, alakok kiformálását, az élet csodálatos tükrét, az iró álmának megvalósulását, önmagam kifejezését száz és száz alakban ... az élet mély és forró átélését . . . birkózást az anyaggal: önmagámmal . . . küzdelmet a kifejezés tökélyéért . . . szenvedést, amely öröm és örömöt, amely szenvedés . . . álmot, amely valóság és valóságot, amely álom... ezt kaptam, ezt szereztem . . . ezt adta nekem a szinpad! dr. Pelikán: Gyógyíthatatlan! Hadfi: (oda sem figyel) Látom magam negyven évvel ezelőtt . . . belépek a színpadra, sápadtan, nyurgán, halálos izgalommal a szivemben, amely itt dörömböl a torkomban . . . belépek és szemembe vakítanak a reflektorok, a szufiták lámpasora, az orromat megcsapja valami furcsa szag, a színfalak, a festékek, az enyv és a masztix különös illata, a legcsodásabb parfom a világon . . . elmondom első mondataimat, bele a homályos nézőtérbe, olyan volt ez, mint a sötétbeugrás s hirtelen érzem,- szinte kitapinthatóan érzem, hogy valami rejtélyes hió ivelödik köztünk, érzem, hogy kontaktusba kerültem a közönséggel ... az én közönségemmel . . . azután felharsan a taps . . . csattognak a tenyerek, itt-ott külön kis szigetek vannak, ahol újra és újra kezdik, árad felém bő és gazdag hullámban a taps . . . tudom, hogy győztem, tudom, hogy érdemes volt . . . (A társulat tapsban tör ki.) dr. Pelikán: Szegény, szegény ember! Viola: Gazdag, gazdag ember! Hadfi: S látom a további éveket . . . odaadtam magam a közönségnek, teljesen, őszintén . , . vetettem a magot közöttük és a magvetés után mindig eljött az aratás . . . igen, csak tapsot arattam, de nem is akartam mást, kézzelfogható dolgot, bankba tehető dolgot . . . negyven éven át ezt tettem, hivő lélekkel, alázatosan . . . Nos, igen, állítsuk fel a mérleget! Nincs semmim, ami ön szerint érték. És mindenem van, ami én szerintem érték! dr. Pelikán: Szerep ez is? Vagy most játszik, vagy az előbb játszott, amikor dühödten belelőtt a plakátjába! Hadfi: Szerep? Színjátszás? Úgy gondolja . . . Nos, legyen teljes a játék! (vidéki ripacsmozdulattal) Uram, szíveskedjék elhordani magát! Egy pillanatnyi rosszullét után tökéletesen rendben vagyok, önre semmi szükség nincs többé. Felkérem, hagyja el a színpadot! Tábori: Civil, le a pályáról! dr. Pelikán: No jó. Újabb negyven év múlva azért számíthat rám! (indul le a színpadról) Viola: (átöleli Hadfit) Lacikám! Bán: Éljen! Jól elintézte ezt a vízilovat! Mici: Tökéletes szinpadi jelenet volt . . . Barnáné: Nagy színész! . . . Kadarkuthy: Szóval kezdhetjük? Mind: Kezdhetjük? Hadfi: (elérzékenyedve) Kezdhetjük . . . (A zenekar boldog, ujjongó nyitányba kezd) FÜGGÖNY
