Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)

1952-04-05 / 15. szám

April 5, 1952

AZ EMBER

3-ik oldal

ALTATÓ MESE

Irta: MOLNÁR FERENC

(Sorok ci szerző kísérő leveléből: “ . . . AZ EMBER '2ö-ik amerikai születésnapjára régiség-gyűjteményeinnék egy darabját küldöm Neked, egy úgynevezett fantasztikus elbeszélést, amely nemsokára szintén jubilál: ötven éves lesz. Kél okból küldöm éppen ezt az “Altató mesét.” Először azért, mert, hogy agy mondjam, közel áll hozzám: ebből irtain a “Liliom” cimü darabot. Másodszor azért, mert magyar nyelven most már ritkaságnak számit. A könyvet, amelyben megjelent, elégették, betiltották, kitiltották, letiltották és megtiltották IO'iö előtt; néhány megmenekült és Magyarországon bujdosó példányát (összes többi munkámmal együtt) elégették, betiltották, kitiltották, letiltották és megtiltották most, nemrégen.

Az eredeti szövegben a következő sorok voltak a mese elé nyomtatva: “Ez a mese arra való, hogy özvegyasszonyok altassák cl vele kis gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el

az, akinek mesélték.”)

I.

A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerit kis cseléd volt, aki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závoczkit, akin kétszínű nadrág volt: a fele sárga, a másik szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe, ért és Závoczki megráncigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb cselédek arra a ringlispilre szállottak, amelyiken Závoczki ezt a tréfát űzte. Az egyszerű kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert haza menni. Azontúl a tollasfejü fiúnál maradt, soha többé ;nem ment cselédnek és olyan jó volt, és olyan szelíd volt és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette.

Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a többi embereket. Amikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, amig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a toloncházba és ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyat, hogy úgy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a toloncházban is szemtelenkedett, amiért külön zárkába csukták. Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!

Othon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt a szive, hogy a szép fehérarcu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivallt szigorúan:

— Minden pénzt elpucolsz, adta teremtette.

És a fehérarcu ilyenkor szomorúan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki pedig fölemelte az öklét:

— Ne sirj, mert összetörlek!

Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbújt az udvarban és egész éjszaka keservesen sirt. A fehérarcu pedig még magában se mert sírni, mert a tollasfejii megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani. így volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról megszűrt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragú ember volt, véglegesen züllött fickó, aki már rég megért az akasztófára.

Egy szombati napon esett az eső s Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta róluk a cifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit, mert úgyis hátulról ismerte a kártyát, de arra bírta a másik urat, hogy abbahagyja a játékot.

— Köszönöm, uram — mondta a másik és kimászott az árokból.

— Nem illik! — kiáltotta Závoczki. — Hiába csaltam, elnyer- j ted az összes pénzemet, mind a három hacimat. Játsszál tovább!

A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van és hogy majd holnap szívesen ad revánsot, és elszaladt, olyan gyorsan, mint a nyil. Mezítláb csattogott végig a sárban.

Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Francia-uton is túl oda, ahol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, aki minden szombaton este kiviszi a munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé lebujt és várta Linzman urat, hogy leszúrhassa s elvehesse tőle a pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.

Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két könny csordult végig piszkos arcán, hirtelen elsápadt, aztán elmosolyodott, igy kiáltó)' fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez volt a felesége neve, és | két marokra fogta a konyhakést, maga felé fordította és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar Királyi Államva-; suták töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a zsebében, meg három fehér csontgolyó, ami a zsonglőrséghez kell, hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelíd cseléd neve: Zeller Julia! Zeller Julia!

őket. Végre Závoczki is a hivatalnok elé került.

— Hogy hívják? — kérdezte, föl se nézve a nagy papírból, melynek rubrikáiba irt.

II.

Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi érsek mondott volna búcsúztatót a sírján. De ott volt a felesége, fekete ruhában, amit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a fehérarcu Júliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabadítja kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia bólongatott, szomorú szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta is: Köszönöm házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm Braunná, köszönöm Stufenbergné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm Braunné. Sőt ami több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldo-gultat. Mert Julia szégyelte a rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a síron túl is lehet szeretni, minden ok nélkül, ami tényleg szégyen is. És már a temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varráshoz, mert úgy volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni.

Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt ott. Aki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a toloncházba, akiket a rendőrök egész nap szorgalmasan begyűjtötték a kapitányságra. Éppígy jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a gazembereket, akik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztítótűzbe mennek. Ott megvizsgálják, hogy mi volt a baj, és hogyan áll az ügy. Mert még a paradicsomba is megy közülök sok.

Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy szegény aszszony volt, aki felakasztotta magát. A többin semmi nem látszott. Ezekben kis golyók voltak, amiket magukba lőttek. És ment velük a kocsi. Kidöcögött a keresztúri útra, onnan befordult a fogház felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, amig hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy valami nagyon széles utón rohan lefelé a kocsi, völgybe, amelyen rózsaszínű köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki ezentúl semmi.

Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és a rendőrök egy nagy hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy pápaszemes hivatalszolga és sorra szólította

— Závoczki Endre.

— Hány éves?

— Harminckettő.

— Születési helye?

Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. így szólt:

— Születési helye? Ismeretlen?

Závoczki intott, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok:

— Önnek joga van visszamenni egy iiapra, ha ott felejtett valamit az életben. Aki magától hal meg, ahogy illik, annak nem kell viszszamennie, mert a mögött nem marad semmi. De aki öngyilkossá válik, az nem magától hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. Feleljen.

És szigorúan nézett rá, mint ahogy öngyilkosokra szokás. Závoczki felelt:

— Elfelejtettem megvárni a m e g s z ü letendő gyermekemet. Utóbb megbántam, hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már köszönöm, itt is maradok.

Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, dacosan nézett a hivatalnok szemébe és a szeme éppenugy ragyogott, mint a konyhakés, amely a szivéből kiállott.

— Mars tömlöcbe, szívtelen gazember! — kiáltott a hivatalnok és a rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöcbe ráncigálták, és Závoczki az utón rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván: Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, Fogdmeg zsalu!

Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés nyelét, hogy ki ne essék a szivéből.

III.

Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az, hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitó tűz nem más, mint egy igen erős rózsaszínű fény, amiben évek hosszú során át kell ülni, amig kiszívja az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt és úgy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle terveket szőtt,’ mert a szive megtisztult és szerette volna látni a gyermekét, akiről azt se tudta, hogy fiu-e vagy leány. Tehát mikor egyszer a fogalmazó végigsétált a rózsaszínű tűzön és mindenkitől megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki szólásra jelentkezett:

— Kérem, nagyságos ur, — mondta — jogom van még visszamenni egy napra valamiért, amit ott felejtettem?

— Joga van — mondta szelíden a fogalmazó, mert aki már ilyen régóta ül a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. — Jelentkezzék.

Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis cédulát adott neki, melyre fel volt Írva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. Azzal levezették a pincébe és kihúzták szivéből a kést. A késről ruhatári számot kapott, amit a izsebébe kellett tennie. És elindult szép lassan, ment, mendegélt, egészen addiy. amig az újpesti jutagyárhoz nem ért. Illedelmesen megkérdezte.

I

hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, aki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a címet és ő elindult.

A felesége egy kis aiuílkásházban lakott, olyanban, amiből hat állott egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött. Az asszony még mindig a régi kis fehérarcu cseléd volt, csak megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült egy ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és kis függcnyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelíd és komoly volt az arca.

Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy kislány lépett a küszöbre. Tizenhat éves lehetett és az ember rögtön megismerte, hogy ez az ő leánya. A leány szigorúan megkérdezte?

— Mit akar?

Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a leány ne lássa a szúrás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet vissza, mert látta a leányát. De mondani kellett valamit, mert a leány azt kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a három fehér csontgolyót, amivel oly ördöngősen tudott dobálózni.

— Én kérem — mondta — mindenféle komédiákat tudok . . .

És vigyorgott, hogy nevetni lássa a leányát. De a leány nem nevetett. Szigorú és komoly leány volt, mint,az anyja. így szólt:

— Menjen innen.

Azzal kinyúlt a kilincs után. hogy a koldusformáju fickó elől becsukja az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit elöntötte mindaz a sok harag, amit tizenhat év alatt a tűz eloltott benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a fehér kézre, ami kinyúlt, hogy az orra előtt örökre becsapja az ajtót, ráütött. A leány ránézett, aztán megint kinyúlt és becsukta az ajtót* A zárban fordult a kulcs, Závoczki kívül maradt. Most lelohadt a haragja s rettenetesen szegyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a halálba.

Öreg este lett, mikor megérte-' zett a nagy házba, ahonnan elindult. Ott már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, ahol jelentkezni kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a markárba nyomták a kését. Ráorditottak:

— No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról visszamegy megverni a gyerekét!

Nem szólt egy szót sem. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották a pokolba. A rózsaszínű tüzből a piros tüzbe gurult igy Závoczki, ahol az® idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt Závoczkival.

A kis leánya pedig bement a szobába, az anyjához:

I — Valami rongyos ember volt itt