Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-09-29 / 36. szám

4-ik oldal

AZ EMBER

September 29, 1951

M

E

M

B

E

R

Sjoor

watSNc panama hsxilapia

401 csjí^w

THE MAN

Editor and Publisher: FERENC GÖNDÖR, szerkesztő-kiadó Published weekly, except the last four weeks in August. •—

Editorial and Publishing Office — szerkesztőség és kiadóhivatal:

I 320 East 79th Street New York 21, N. Y.

Telephnoe: BUtterfield 8-6168

Yearly Subscription Rates: In United States $10.00.

In Foreign Countries $10.00. Single Copy 20 Cents.

Vol. XXVI New York, N. Y„ September 29, 1951 No. 36

Reentered as second class matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y., under the Act of March 3, 1879

Endre László igazi fotográfiája

(LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ)

Nagyon tisztelt Szerkesztő Ur!

Tekintettel arra, hogy a koreai UN - hadsereg soraiban sokszáz zsidóvallásu tiszt és sok-sok ezer zsidóvallásu legénységi állományú katona harcol, elhatároztam, hogy bemutatom “Az Ember’’ olvasó gárdájának a régi monarchia néhány zsidóvallásu tábornokát.

Meg is írtam a cikket, de Ön akkor jól megérdemelt szabadságát töltötte, kívánom: nem eredménytelenül. El is fogom küldeni a cikket a lap legközelebbi száma részére.

Közben azonban ^vasvalami történt, ami valláskülömbség nélkül minden tisztességes embernek arcába kergeti a vért.

Endre Szidónia, hétszázezer ártatlan gyermek, védtelen nő, aggastyán és tisztességes, becsületes zsidó alávaló, becstelen gyilkosának a húga, megkísérelte bitang bátyját és annak családját rehabilitálni. Méltatlannak nyilvánította a főganajt az akasztófára s a jellemrajzból, amelyet Garamvölgyi Arthurnak avatott tollába mondott, azt sül ki, hogy Lacibetyár fivérének személyében egy Gráhl-lovagot akasztottak fel.

Megmutatta Garamvölgyinek az Endre-család fényképét és a következőket mondotta:"

— Látja, ez egy igazi magyar család, olyan igazi, amilyen kevés volt az országban., A becsület és erény mintaképe. . .

Igaza van Szidóniának, ilyen magyar család, hála Istennek, kevés volt az országbán, de hogy a becsület és erény mintaképe volt, arra nézve különvéleményt jelentek be.

Garamvölgyi Arthur zsurnalisztikus avatottsággal megirt cikkéből kitűnik, hogy vagy húsz kacagányos, kócsagtollas, párducbőrös lófőt ábrázol a kép. Ne mutogassa, kedves Szidónia, azt a bohócok benyomását keltő fényképet, hanem vagy tüzelje el, vagy dugja úgy el, hogy az soha többé napvilágra ne kerüljön, mert amint az alábbiakból látni fogja, még tolvaj is akad a családtagok között, nem beszélve Laciról, aki azonkívül, hogy a rablógyilkos nyilas bandának vezére volt, piszkos fráternek és megvesztegethető, hivatalos hatalmával visszaélő köztisztviselőnek bizonyult.

Soha meg nem bocsájtható bűne marad Horthynak, hogy erre a gátlásnélküli börtöntöltelékre és hozzá méltó, szintén felakasztott betyártársára, Baky Laci betyárra bízta államtitkári minőségben a magyarországi zsidóügyek rendezését. Ez utóbbiban még csak betyárbecsület sem volt. A tárgyaláson például azt vallotta, hogy Horthy felhivatta magához és azt mondotta neki: “Nézd kérlek, a

zsidókat nem bánom, csináljatok velük, amit akartok, de az a Vida, meg az a Chorin legalább olyan magyar mint, ti vagytok.” (Horthy tegezte.) Azonkívül azt is vallotta, hogy a Sorg-család Jenő nevű tagja pénzelte őt.

E csekély epizód után térjünk vissza a “becsület s erény elsőszámú mintaképéhez,” Endre Lászlóhoz. A gödöllői járás főszolgabirája volt, a mintajárás Gessler-je.

Egy alkalommal egy barátomnál tartózkodtam a tizkerületi elöljáróságon. Megjelent Sárközi Sándor cigányprímás és egy kórházi ápolás céljait szolgáló szegénységi bizonyítványt kért, hogy lágyéksérvét meg operáltathassa. Nem kapott, mert kiderült, hogy egy kis háza van Rákosfalván. Ezt hallva, kérdem tőle: “Akkor bizonyára ismeri a főszolgabirájukat, Endre Lászlót?” “Hogyne ismerném,—válaszolta—sokat húztam a talpa alá. Rákosfalván van ugyanis a Batthányi grófné kastélya, ő szokott néha vacsorát rendezni a gödöllői urak részére, arra mindig meghív néhány nö-' vendéket is a szomszédos tanitónőképezdéből s vacsora után tánc van kivilágos-kivirradtig.”

Kérdem tovább: “Aztán szokott-e jó borravalót adni a főbíró ur?” “Nem ad az kérem egy vasat se, annál piszkosabb ember nincs a járásban,” válaszolta Sárközi, ‘‘de kibabrálunk vele.” “Hogyan,” kérdem én.

“Hát úgy kérem, hogy amikor a gyorscsárdásnál látjuk, hogy már a nyelve is kilóg a fáradtságtól, akkor még jobban huzzuk a talpa alá. De azért kérem azt mondhatom, hogy ha valamelyikünknek a főszolgabiróságon valami ügye akad, azt mindig kedvezően elintézi.”

Az előbb említett “nyelvet” én is láttam két alkalommal. Először Pécsett volt szerencsém láthatni. A zsidó asszonyok és gyermekek álltak az állomásnak egy külső vágánya mellett, mellettük a magyar királyi szuronyos és gummibotos csendőrség, a vágány másik oldalán Endre László bricsesznadrágban, bőrkamásliban, jobb kezében lovaglópálcával és nézegette a zokogó asszonyokat és siró gyermekeiket. Egyszerre csak megszólalt az a bizonyos nyelv:

— Na, most segítsen a zsidók istene!”

A férfiak még akor nem voltak künn az állomáson, mert azokat még akkor a városban kinozta a magyar királyi csendőrség, hogy vallják be, hová rejtették el a pénzüket és értékeiket?

Máodik alkalommal az akasztásnál láttam a nyelvet, amikor Bogár mester kilógatta..

•

Hogy is mondotta Szidónia: “A

becsület és erény mintaképe . . ?

Volt Cinkotán egy gyümölcsösöm. Oda jártam a gödöllői helyiérdekűvel minden szombat délután hétvégre. Egy alkalommal együtt utaztam Dajka István nevű asztalossal, aki a következőket mesélte:

— Kistarcsán lakom, ott van egy kis viskóm, onnan járunk be feleségemmel reggelenként. Én a Lingel-féle bútorgyárba, ahol 20 év óta dolgozom, a feleségem p©» dig mosni és vasalni jár. Egy szép napon a kistarcsai kisbiró kidobolta, hogy “holnapra minden ház előtt az árkokat meg kell gyomlálni és rendbe kell hozni, mert a főbiró ur másnap szemlét tart.” Egyikünk sem lévén otthon, nem hallottuk a kihirdetést. Harmadnap kaptam egy idézést Gödöllőre. A hajdú egyenesen a bitang elé vezetett, aki kihallgatás nélkül öt napot sózott -rám és a hajdú máris elvezetett.

— Le is ülte Dajka bácsi azt az öt napot? — kérdem én.

— Nem kellett csak háromat ott töltenem, mert másnap a hajdú elvezetett a bitang villájához, ahol a rollókat kellett rendbehoznom, amikor kész voltam a munkával, haza eresztettek. A munkámért semmit sem adtak, de legalább nem 5, hanem csak 3 munkanapot vesztettem.

Hogyan is mondotta Szidónia? “A becsület és erény mintaképe.”

Dr. Benedek László egyetemi tanár, a balassautcai ideg- és elmeklinika igazgatója, boldogult Zilahy Irén megboldogult férje, jó barátom volt. Együtt katonáskodtunk. Egy alkalommal nála voltam vacsorán, amikor is a következőket mondotta Benedek tanár:

— Képzeld el, hogy ki volt nálam ma délelőtt egyik családtagjával a klinikán. Endre László. Elmondotta, hogy a jelenlévő “családtag” a Ludovika katonai akadémia növendéke. Az akadémián több Ízben előfordult, hogy egyes hallgatóknak pénzéből, — amely az ágyuk alatt lévő ládájukban volt, — kisebb - nagyobb összegek hiányoztak. A vizsgálat a legnagyobb titokban megindult, néhány hallgató között szétosztottak megjelölt 50 és 100 pengősöket, amelyeket véletlenül megtaláltak a ládavizit alkalmával a “családtag” ládájában. Endre arra kért, — folytatta Benedek dr. —hogy mivel a “családtagot” a Ludovikából azonnal kitették, 'vegyem őt fel a klinikámra és adjak neki egy Írást, hogy klcptomániás.

— Na és felvetted?—kérdeztem.

— Dehogy vettem, hiszen nem használt fogpiszkálót lopott, hanem bankókat, — válaszolta Benedek professzor.

Ezidőtől fogva mindketten figyelemmel kisértük, hogy mi lesz az elutasításnak a folytatása?

Egyszerre csak halljuk ám, hogy Endre László Finnországban járt Mannerheim tábornoknál. Ezt j egyébként az akkori lapok is meg- ' írták. Bizonyára elmondotta a tá- | homoknak, hogy családtagja a j Ludovika hallgatója, ahonnan csak augusztusban kerülhet ki a frontra, mert csak akkor vannak a kimustrálások. De a “családtag” már nem bírja tovább, már most harcolni akar a vörösök ellen, kéri tehát, hogy a tábornok adjon neki erre alkalmat. Annyi bizonyos, hogy röviddel ezután a “családtag” zászlósi ranggal belépett a finn hadsereg kötelékébe.

Tovább figyeltük. A következő lépés az volt (ezt azonban már! csak a lapközleményekből tudtuk

, I

meg), amelyek a következőképen szólották: “Pestvármegye t örvényhatósága tegnapi közgyűlésén vitéz Endre László alispán indítványára elhatározta, hogy a testvér finn nemzet iránti szere tete, ragaszkodása és csodálata jeléül húsz finn hadiárvát magáévá fogad és neveltetésükről és eltartásukról 20 óves korukig gondoskodik.”

Hogy is mondja Szidónia? A becsület és erény mintaképe.

Ugyanakkor egy magyar hadiözvegy havonta 15, egy magyar hadiárva havi 6 pengő segélyt kapott. Lacinak volt szive . . .

•

Nézzük mármost kikből rekrutálódott Lacinak a pártja? A vezérkar tagja Baky László. A vezérkari tisztek a Szálasi-kormány tagjain kívül, vitéz nemes Haynal Alajos, a kisvárdai alkoholista gyilkos, mint gyalogsági-, Brinzey György, a súlyosan képzett textilnagykereskedő, mint lovassági, szemlélő. A szellemi vezetők és sajtóhadiszállás tagjai: Bosnyák Zoltán, Milotay István, Rajniss, Oláh György, Kolozsvári-Borcsa- Borcia, Klaszek-Somody, báró Gudenusz, Schréter Farkas, Kerecsendi, Szilasy, ez a tehetségtelen elkracholt ripacs és rablógyilkos, no meg a sok csendőrből lett örökemigráns. A lcgényszg tagjai voltak: A külvárosi zuglokálok söpredéke, a gyanús és priuszos existeneiák, a pesti stricik, a félbemaradt intellektuellek, a vurstli hintáslegényei, tűzkő és szacharin zugárusok, a középiskolák felsőbb osztályainak állandóan bukdácsoló diákjai, a hadiérettségit és hadiszigorlatokat állandóan áhitozó tanulók, a Franzstadt, a Josefstadt, a “Chicago,” a “Tripolisz” csatornáinak töltelékei és az alvilág söpredéke, amely árpádsávval és alkoholt terjesztve ordítozott, lopott, rabolt és gyilkolt!

Kedves Szidónia, azt olvastam Garamvölgyi nagyszerű cikkében, hogy maga, mint örökemigráns egy egész villát bérel a Bajor-Alpok övezte Kochelben és immár 7 év óta. Tudtommal az apuka sem természetes halállal múlt ki szegény, hanem öngyilkos lett és felakasztotta magát. Bizonyára látta előre, hogy hová fajzott el a Laci. Ezt a kérdést nem akarom firtatni, csupán az érdekelne, vájjon az apuka mint kapitalista lett-e öngyilkos és a jelentős örökségből j telik az emigrációban a nagy

költséggel járó villabérletre, vagy hogy Laci köztisztviselői fizetéséből takarította-e meg ezeket a jelentős összegeket?

Közelfekvő ugyanis az az elgondolás, hogy a gyáván megfutamodó rablógyilkos gyilas banditák által “kimentett” zsidó értékek is szerepelnek a költségvetésben. Ez utóbbi két eshetőség ugyanis nehezen egyeztethető össze a becsület és erény mintaképeit ábrázoló és mélyen a sublódba sürgősen elrejtendő fényképpel.

•

Befejezésül még egyet: Azt is olvastam Garamvölgyi szenzációs cikkében, hogy ön örült annak, hogy végre egy szemtanúval beszélhet, aki jelen volt Laci akasztásánál. Hát kérem, szives engedelmével én is, mint szemtanú, jelentkezem.

Jelen voltam és pedig, nehogy a tömeg agyonnyomjon, egy elsőemeleti ablakból néztem végig ezt a szép jelenetet. Ezzel adóztam két zsidóvallásu barátom nemes emlékének.

Aznap két lacibetyárt akasztottak: Endre Lacit és Baky Lacit. Először Bakyval végzett a hóhér. Még rángatódzott a bitang, amikor kedves bátyját vezették elő.

Megnyugtatom: a bitó árnyékában nem volt felismerhető, engem főleg az nyugtatott meg, hogy még látta barátjának szép alakját rángatódzni. A közönség tombolt, amikor Jankó tanácselnök átadta az ügyésznek, az ügyész pedig odafordult a hóhérhoz, mondván: “Állami végrehajtó teljesítse- kötelességét!”

A tömeg ordítozott: “Lassan, Bogár!”, — amikor pedig a zugás kissé elhalkult, odakiáltottam Lacinak: “Tolvaj családtagod követni fog!”

Ezzel az utravalóval ment 700,- 000 ártatlan ember gaz gyilkosa a másvilágra. Láthatja tehát kedves Szidónia, hogy elvetemült, gátlásnélküli gaz bátyja nem egy eszme szolgálatában halt meg, hanem a becstelenség és jellemtelenség szuperlativusza volt.

Szerkesztő urnák őszinte nagyrabecsüléssel

kész hive:

( aláírás )

Montreal, Canada,

1951. szeptember 15-én.

Az első magyar zongorista...

Az első magyar zongorista, aki a több mint negyedszázados new yorki Naumburg Musical Foundation 1951-iki diját valaha elnyerte. Sőt—az első magyar művész; a dij nyitva áll nem csupán zongoristáknak, de hegedűsöknek, csellistáknak és énekeseknek is.

A díjra pályázhatnak mindazon 30 éven aluli művészek, akik még nem léptek fel New Yorkban és természetesen az ország művészeinek legjava és legjobbja próbálja ezt a pályadijat megnyerni, amely a díjon kívül legtöbbször nagy karriérek elindulását jelenti.

Jelentőségében ehhez hasonló dij volt Európában a Rubinsteindij. melyre még Bartók is pályázott 7905-ben (nem Bartók hanem Backhaus nyerte el), amely azonban megszűnt az első világháborúban. De amíg á Rubinsteindij egy pénzösszeg volt, addig a new yorki Naumburg-dij nyerőjének a N. Musical Foundation egy new yorki bemutató összes költségeinek a fedezését (most körülbelül $1.500) és annak megrendezését jelenti.

Híres művészekből álló zsűri hallgatja meg mindig a pályázókat, amely zsűri évente változik. (A múltban olyan neveket láttunk a zsűri tagjai között mint Serkin, Casadeus, Ormándy, Szigeti stb.)

| Néha énekest, néha hegedűst választanak vagy akár mindkettőt, ha erre érdemeseket találnak.

Az évenként nagyszámban jelentkező énekesek és vonósmüvészeken kívül 43 zongoraművész vett részt a versenyen, amelyet az idén egy 19 éves fiatal leány (talán a legfiatalabb a versenyzők között) nyert el. A neve: JUNE KOVACH.

A fiatal művésznő ebben az országban született. Édesapja (nem Kovach, hanem Kovács néven) valamikor a budapesti Operaház zenekarában csellózott.

Bár elég későn kezdte el zenetanulmányait Miss Kovach — hat esztendős volt — azért már tízéves korában a Chicagói. Szimfonikusoknak volt a szólistája. Első önálló zongoraestjét két évvel ezelítt adta Los Angelesben, ahol a család lakik. Az 1951 május 9-i chicagói koncertjéről többek között azt irta Felix Borovski zeneszerző, a “Chicago Sun-Times” első zenekritikusa, hogy a szezon egyik legkimagaslóbb zongorahangversenyfe volt.

Korunk egyik legnagyobb zongoraművészének, Arthur Rubinsteinnek annyira felhívta figyelmét ez a fiatal tehetség, hogy mindig ha turnéi között hollywoodi villájába hazatért, előját-