Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)
1951-10-06 / 37. szám
8-ffc. ofdal AZ EMBER October 6, 1951. ban utána megkezdődött a komoly munka, ami igen nehéz volt. A németek megadtak mindent, ami egy embernek járt, élelem és ruházat tekintetében, de ezzel szemben megkövetelték a fegyelmet és a precíz munkát. A helyzetünkkel relative elégedettek voltunk 1944 év nyaráig. Amlkoris megindult a nagy munkaszolgálatos századok elszállítása Magyarországból. Ez sajnos azt is jelentette, hogy ezentúl nyilas vezetőséget kaptunk és a németek visszaléptek az irányításunktól. Szomorú idők következtek ezután. Kevés élelem, de annál több verés, és semmilyen ruházati cikk nem létezett ezután több. *— 1944 év végén napiparancsban felolvasták, hogy mindazok, akik árja feleségnek párja vagy ő maga kereszténynek született jelentkezzen, mert azokat hazaszállítják leszerelni. Bár a rendelkezés megmagyarázhatatlan volt ebben az egyre rosszabbodó helyzetben, mégis igen sokan jelentkeztek. Jómagam már az első századba kerültem be és utána még egy század alakult meg. Az indulásnál semmi gyanús momentum nem merült fel, sőt alaposan átkutatttak bennünket és a szokásos verés sem maradt el. Búcsúzóul. . . Belgrádba vittek minket azzal, hogy onnan külön szerelvénnyel szállítanak haza és már a magyar határon átadnak minket a honvédségnek, t.i. az őreink a szállításnál kizárólag németek voltak. Késő este érkeztünk meg Belgrádba, ahol közölték velünk, hogy a pályaudvar mellett, egy megjelölt helyen, helyezkedjen el mindenki a földön, mert csak reggel lesz bevagonirozás. A kiállott izgalmak s a nagy fáradság álmossá tett bennünket és lassan-lassan mindenki elaludt. Mi megérkezésünkkor egy élő lelket sem láttunk a pályaudvar környékén, amely amúgy is teljesen le volt bombázva. — Hajnalban, amikor kissé világosodni kezdett, megértettünk mindent! Gépfegyverkattogásra s kétségbeeső orditozásra ébredtem és hirtelen azt hittem partizánok támadtak meg minket. Én olyan fáradt voltam, hogy hirtelen nem tudtam talpra ugrani és csak fejemet emeltem fel. Ez volt a szerencsém, mert ez is elegendő volt ahhoz, hogy pillanatok alatt tisztán lássak. Amig mi aludtunk, a német katonák felállították gépfegyvereiket és hajnalhasadáskor egy megadott jelre tüzelni kezdtek ránk. A szegény munkaszolgálatosok felugráltak helyükről—és ők erre vártak, mert igy könnyebben le tudtak kaszálni minket. Én néhány társammal —még az éjszaka — egy romos épület oldalán helyezkedtem el és igy abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a szürkületet kihasználva becsúszhattunk a romok közé. Onnan hetedmagammal eszeveszett rohanásba kezdtünk. Hallatlan teljesítményre kényszeritett minket az életösztön. Három-négy méteres falakat másztunk ugrálva meg, az árkokat első lendületre átugrottuk —a legkisebb zaj nélkül. Rohantunk és ugrottunk, felváltva, amig végre sima területre kerültünk, ahol megálltunk hallgatózni, de a ziháló mellünkön kívül más neszt nem hallottunk. — A földre lehasalva gyors határozatot hoztunk: ki a városból a Duna felé és valamelyik faluban a partizánokkal az összekötettést felvenni. A határozat könnyen született, csak a végrehajtása volt nehéz . . . Négy napig gyalogoltunk étlen-szomjan, hulla-fáradtan, de akiket kerestünk, azokat nem találtuk meg, mert mindenkit és mindent kikerültünk, hogy a már megmentett életünket megtartsuk. Nem tudtuk megérteni, I miért kellett azt a mészárlást j Belgrádban megrendezni, amikor mindezt más helyen sokkal könynyebb lett volna végrehajtani. Jóval később tudtuk meg csak, hogy a második megalakult század I ugyanígy járt, azzal a külömbségj gél, hogy őket már magyar terüle| ten mészárolták le. Még ma sem értem ennek az értelmét . . . — A negyedik napi bujdosás után kénytelenek voltunk a kapituláció formájához, vagyis az önként jelentkezéshez folyamodni. . . ügy döntöttünk, hogy kimerészkedünk az országúira és valamelyik teherautós alakulatnál jelentke!zünk és majd meglátjuk milyen mesét adunk le. Lesz ami lesz, de az éhségtől és fáradságtól már csak vonszoltuk magunkat. így is cselekedtünk, de ezúttal szerencsésebbek voltunk. Alig hogy az országúira léptünk jött egy autókaraván. Az első kocsi rögtön leállt—németek voltak. “Kik vagytok?” hallatszott németül a kérdés és ezzel egy tiszt lépett le a kocsi volánja mellől, revolverét a kezében tartva. — Én nem tudom mi szállt meg, de beszélni kezdtem, kik vagyunk és mi történt velünk. A társaim szerint én olyan sirontuli hangon adtam elő a történteket, hogy ők is sírva fakadtak. A német tisztet is meghatotta és csak annyit mondott társainak “Unglaublich!,” de halkan hozzátett valamit. Rögtön egy másik katona ugrott le a kocsiból, aki hátra vezetett a menetoszlop végére és a legutolsó kocsinál azt mondta: “Üljenek fel!” Sőt, egy-egy kenyeret is adatott nekünk. Az isteni mannát szinte | percek alatt faltuk fel—és a kocsik robogtak velünk, de nem tudtuk hova, azt se, hogy mi lesz a sorsunk, de valahogyan bizalommal voltunk e német katonák iránt. Körülbelül kétórai robogás után a jelzőtáblákról láttuk, hogy magyar területen utazunk. Megkönnyebbülést éreztünk a feliratok láttára. — Egész Dunántúlt. bejártuk a németekkel. Lerakni és felrakni a teherautókra, ez volt a munkánk. Rendesen bántak velünk, rendes élelmezést kaptunk, ruhával, sőt, még cigarettával is elláttak. Csak azt nem tudtuk, hogy ez a váratlan nagy szerencse hogyan fog végződni.-----Majdnem öt hónapig tartott ez az aránylag szerencsés állapotunk. Egyik nap Hegyeshalomhoz érkeztünk és a bécsi országúton szinte lehetetlen volt a forgalom. Kocsi, kocsi hátán és ember, ember hátán, gyalog. Itt tudtuk meg a lesújtó valót, hogy ezek a deportált zsidók Budapestről gyalog menetelnek a megsemmisülés felé. Nők, férfiak, gyerekek és öregek vonszolták testüket végzetük felé. Majd utánuk munkásszázadok következtek. Borzalmas látvány volt a számunkra. — Hegyeshalmon is rakodtunk fel és a raktárban egy deszkával elkerített részről, a parancsnokunk hangját ismertem fel, amint éppen tiszttársaival a mi sorsunk felett beszélgettek- A deszkához la* pulva hallgatóztam. Az egyik a mi saját érdekünkben a kivégzést javasolta, mondván, hogy igy legalább megszabadultunk a további szenvedéstől. Rövid vita után mégis úgy döntöttek, hogy osztrák területen majd átadnak minket egy arra menetelő munkás századnak, vagyis sorsunkra hagynak Szörnyű percek voltak ezek, amikor végig kellett hallgatnom a saját sorsunk feletti ítéletet. —Az eredményt természetesen azonnal közöltem társaimmal. A németek döntését vegyes érzelmekkel fogadtuk. Talán mégis jobb volna azonnal meghalni, — mondták egyesek. Ki tudja hogy mi vár ránk? ... “A magam részéről küzdők az életemért, — mondottam, —“mert nekem családom van és öreg szüleim, akik várnak rám.” Pedig ha tudtam volna . . . — Már mélyen Ausztria területén jártunk, amikor egy munkásszázadot előztünk meg. A kocsink megállt és parancsnokunk odaintett minket. Közölte velünk azt', amit ipi már tudtunk. Egy hátizsákba élelmet rakatott, egy másikba cigarettát és ezzel a minket utolérő munkás-század vezetőjét magához intette, közölte vele parancsát, majd tisztelgett, felült az autóra és elrobogott. Mi csak bámultunk utána. Bámészkodásunknak egy jókori puskatus-ütés vétett véget . . . Egy percen belül már nem volt a hátizsákunkban semmi, — megszabadítottak minket a felesleges terhűnktől. —■ A napokat és heteket már számolni sem tudtam és mindennap elhatároztam, hogy na, most lépek ki a sorból, hogy jöjjön az a megváltó golyó ... De olyankor megláttam magam előtt a gyerekeimet, feleségemet és szüléimét, akik biztattak, reményt öntöttek belém a legkomorabb percekben. Ilyenkor a legyengült szervezetem uj erőre kapott. — “Végre” Buchenwaidban kötöttünk ki. Az éhségtől és fáradtságtól már-már elborult az elmém és a tetvek rágták agyonkinzott testemet, amikor végre megérkeztek az amerikai felszabadító csapatok. Nem akartam hinni a szemeimnek. Mi sem bizonyítja jobban a már teljesen közel álló tébolyodottságomat, hogy az első amerikai katonát arcul ütöttem és az ütésnek nevezhető lendületemben a földön végigvágódtam. A katona csak mosolygott rám, majd hónom alá nyúlva a kórházi alakulatukhoz kisért. Ott csak sírtam és sírtam, de akkor még nem tudtam, hogy miért? — A kórházban 15 nap alatt 50 százalékos ember lettem és az első adandó alkalommal megszöktem. Haza akartam menni minden, áron és minél előbb. Két hétig tartott az utam Budapestig,—gyalog, vonaton és szekéren, — és végül megérkeztem a Nyugati-pályaudvarra. Ott valamiféle fogadó bizottság volt, de azokat is leráztam magamról és utat törtem magamnak. Kifelé. “Haza!” Itthon vagyok, szinte rohantam a lakásunkra a Nagymező-uccába. A ház sérült volt, de nem sokat törődtem vele. önkívületi állapotban felfutottam az első emeletre, az ajtón csöngetni próbáltam, de nem volt csengő vagy nem szólt. Ekkor dörömbölni kezdtem, amig végre kinyílt az ajtó, ahova félájultan estem be és a gyerekszoba felé közeledni akartam, de az ismeretien nő utamat állotta és rámkiabált: (Befejező rész a következő lapszámunkban) “AZ EMBER” BARÁTAIHOZ! “Az Ember” előfizetési ara egy évre 10 dollár. Aki barátunk, az szerezzen legalább EGY UJ előfizetőt “TÍZ ESZTENDŐ KARINTHY FRIGYES MFJLLETT” (Folytatás a 7. oldalról) j a legboldogabb, ha megalázhatta valamikép a férjét. Természetesen I a nagy nyilvánosság előtt. Tudom, kényes a téma, amit érintek és talán ki is hagytam volna biográfiámban ezt a részletet, a Karinthy-házaspár jellemzésénél. Közben azonban megjelent Karinthy második házasságából született fiának, Ferencnek, “Szellemidézés” című könyve, ahol Cini, szüleinek házaséletét is papirra veti. Ez a könyv, ha nem is készült kifejezetten életrajznak! elárulja, hogy Cini nem ismerte az apját. Tele van a könyv olyan részletekkel és epizódokkal, amik soha nem történtek meg. Ebben a könyvben olvastam a szerző apjának fiatalkori bécsi tartózkodásáról, hogy Karinthy pomográíikus képekhez állt modelt és ebből tartotta el magát. Természetesen egy szó sem igaz az egészből. Kérdőre is vontam e miatt Cinit, aki a követkézőket mondotta: — Én ezt anyámtól hallottam, és amikor a könyvemnek ezt a részét megirtam, anyám még élt, akinek meg is mutattam és neki semmi kifogása sem volt ellene, hogy ez nyomtatásban is megjelenjen. (Karinthyné Auschwitzban pusztult el.) Azt hiszem, elég bizonyíték arra, hogy Aranka boldognak érezte magát a halott Karinthy presztízsét is csorbíthatja. • Egyébként Karinthyék 1926 óta nem is éltek házaséletet a szó “nem”-esebb értelmében. Aranka könnyen túltette magát és mindent el is követett, hogy az igy ért veszteség piiatt kárpótolja magát. Szép asszony volt, kimondott rassz. Mégis Karinthynak került pénzébe Aranka minden kalandja. Éveken keresztül kitartott, kosztolt és zsebpénzzel látott el egy “jobb házból való fiatalembert,” aki miatt Karinthyné öngyilkossági szándékból leugrott a siófoki Vitéz-pensio első emeleti balkonjáról, mert a fiú szakítani akart. Karinthy a Hadikban ült, amikor telefonon jelentették neki az esetet, és hogy Arankát a székesfehérvári kórházba szállították medencecsont töréssel. A telefonfülkéből kijövet, kissé sápadtan ugyan, de csak ennyit mondott nekem Karinthy: — Mindig mondtam, túl alacsonyra építették ezt a Vitéz-villát. — Aranka kiesett az ablakból — feleltem pár pillanatnyi gondolkozás után. — Nyert, — válaszolta Karinthy. Brutálisnak és triviálisnak hangzik igy, első hallásra, illetve olvasásra ez a párbeszéd. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Karinthy mindenben, mint a görbe tükörben, csak a groteszket kereste és találta. Ez a szempont tolult nála előtérbe minden alkalommal, még akkor is ha a saját maga bőréről volt szó. Különben is szinte sporttá fejlődött ki közöttünk, félmondatokban, vagy teljesen oda nem tartozó dolgokról beszélgetni, hogy igy találjuk ki egymás gondolatát.. Emlékszem, egy alkalommal félórás késéssel érkeztem meg egy randevúra, ahol Karinthy már várt rám. — Hol maradt ilyen sokáig? — kérdi Karinthy. — Kényszerleszállást hajtottam végre . . . — Ne folytassa, kitalálom, — mondja Karinthy. — Felült a vülamosra. Nem volt pénze, jött az ellenőr és maga leugrott a kocsiról. — Nyert — válaszoltam. ^ • Hogy miért nem vált el Karinthy a feleségétől? Erre pontos feleletet adni nem lehet. Egy tény. Karinthy szerelemből vette el az asszonyt. Ez a szerelem aztán később, az idők folyamán, valóságos gyűlöletté változott át. Erről tanúskodik egy “Uhu” cimü, német icépes magazin, amit Karinthy könyveinek rendezése alkalmával találtam meg. Egy pszichotechnikai játék volt ebben a magazinban. “1st Ihre Ehe glücklich?”, ez volt a pszichotest címe és az ott levő kérdésekre adott feleletekből ki-ki, saját maga kielemezhette házassági boldogságának a fokát. Mintegy húsz kérdésre kellett felelni. Karinthy mindössze öt kérdésre válaszolt, németül és saját kézírásával. Az ötödik kérdés igy szólott ugyanis: “Lieben Sie Ihre Gattin?” “Ich hasse Sie,” irta Karinthy és ezzel be is fejezte a többi kérdésekre a választ. Nyilván, feleslegesnek tartotta a további önelemzést. • Én is, barátai is unszoltuk. Váljon el, menjen külön lakni. Hatvány Lajos fel is aljánlott budai palotájában egy szobát e célból Karinthynak. “Nem akarok botrányt.” Nem szeretem a botrányt,”, válaszolta mindig Karinthy. — Hát nem elég botrányos dolog, — kérdeztem egy alkalommal, — hogy felesége kitartott szeretőjével mutatkozik mindenütt? — Lehet, hogy igaza van, — felelte. Majd kézirat papirt vett elő és verset rögtönzött. “Struggle for Life” volt a vers cime, amely igy végződik: “ . . . Inkább engem egyenek meg a férgek, mint én egyem meg őket.” Pillanatnyilag sem jutott eszébe a szelíd, galamblelkü Karinthynak, hogy a férget el is lehet taposni. • Mint említettem, nem éltek házaséletet, de Aranka, aki habzsolta a gyönyöröket, nem tűrte férjének semmi flörtjét. Nem “gönnolta” neki. Harmincnégy nyarán történt. Karinthyné Deauville-ben nyaralt, mert ha Karinthynak napi, filléres gondjai is voltak, ez nem gátolhatta meg Arankát, hogy passzióinak eleget ne tegyen. Ezt a szalmaözvegységet akarta kihasználni Karinthy. Neurotikus,, vagy egyéb organikus zavarok játszottak-e közre, nem tudni, de tény, hogy ez a kísérlet, bár szombaton történt, csütörtököt mondott. Karinthy “Kudarc” címen, allegorikus versben meg is énekelte ezt a szerelmi kalandját. A vers a “Pesti Napló” vasárnapi számában jelent meg és kedden Karinthyné már meg is érkezett repülőgépen Pestre. Csak nem engedheti meg, még ha kudarccal végződött is, hogy Frici jól érezze magát. (Oopyríght by Service International. des Quotldiens and by “Az Ember")
